Mivel még sosem tanultam újlatin nyelvet, igazi kihívás volt két hónap alatt a lehető legmagasabb szintre eljutni olaszból. De mit is jelent a lehető legmagasabb szint? X darabos szókincset? Az alap nyelvtant? Azt, hogy a hétköznapi mondatokkal meg tudjam értetni magam?

Szerintem a fentiek közül bármelyikkel nagyobb sikert/hatékonyságot értem volna el, mint a saját módszeremmel, mégsem bánom, hogy nem a "napi 10 olasz szó és két hónap alatt megvan 600", vagy a "io sono, tu sei" oldaláról közelítettem meg a kérdést.

Számomra a legfontosabb az volt, hogy motivált maradjak. Ezt pedig csak úgy tudtam elérni, hogy azt tanultam, ami érdekelt.

A gyakorlatban ez hol jobban, hol kevésbé valósult meg.

Például találomra elkezdtem olasz szövegeket olvasni, mert szeretek szavakkal szöszmötölni, magamtól rájönni az összefüggésekre, szabályokra. Ez egy nyelvi sudoku, sosem lehet megunni. Maga a munka nagyon tetszett, azonban nem minden szöveg bizonyult jó választásnak.

Ott volt például az Il gattopardo (A párduc) című történelmi regény, amelyben egy teljesen átlagos félmondatnak számít a következő:

„Tritonok és driádok serege tódult málna- és ciklámenpiros felhők között a hegyekből és a tengerekről, a némiképp jelképes célzattal festett Arany Kagyló fölé; az antik istenhorda ugyanis a Salina-ház dicsőségét volt hivatva hirdetni, és most, a litánia végén, olyan öröm tombolt bennük, hogy a távlat legcsekélyebb követelményéről is megfeledkeztek;…” (Füsi József fordítása).

Az a titok, hogy amíg az ember rájön, mennyire nem segíti az adott szöveg a hétköznapi kommunikációra való felkészülésben, addigra annyira bele kell mélyednie a nyelvtanba és elmerülnie a szöveg régies szavai között, hogy akarva-akaratlanul is egy csomó hasznos (passzív) tudás birtokába kerül. De említhetném azt az elbeszélést is, aminek sokszori átolvasása és többórás szótárazása után sem igazán tudtam rájönni még az alap mondanivalójára sem.

Néha azt éreztem, nagyon jól haladok, néha pedig azt, hogy semmit sem tudok. Magát a tanulást viszont továbbra is élveztem.

A naptár ekkor azonban már csak egy szűk hónapot jelzett az indulásig, a rózsafüzérek és kézitarsolyok világából ideje volt praktikusabb vizekre evezni, logikus döntésnek tűnt hát elkezdeni operaáriákat fordítani.

És a kulcsszó itt megint csak a motiváció. Igaz, hogy a hétköznapokban ritkán adódik olyan alkalom, amikor azokra a kifejezésekre van szükséged, amiket egy halálból visszatérő ember szobra mondott volna a gyilkosának bő kétszáz évvel ezelőtt, de a szöveg és a kontextus értelmezése után meghallgatni a hátborzongató „verrai tu a cenar meco?” kérdést, vagy a kevésbé dallamos „nem csapod a szelet már a nőknek” sort kicserélni arra, hogy „notte e giorno d'intorno girando” olyan lenyűgöző volt számomra, mintha a bicikli feltalálójának megmutatnád az űrben lebegő Tesla képét. Annyira magával ragadott a zene és a nyelv összhangja, hogy már nem is igazán érdekelt a nyelvtanulás praktikuma. Megmaradt, ami számomra mindig is volt: izgalmas fejtörő, művészet és kulcs egy titokzatos világhoz.

Pocak szerint ezt éneklik az asztalnál:
Don Giovanni: Egyél! Egyél!
Kormányzó: Nem eszem!

Forrás: youtube.com

Az olasz szövegeken és az operákon kívül egy forrásom volt még: a Rai uno tévéadó Soliti ignoti című kvízműsora, ahol egy ember nyolc másikról próbálta a kinézete alapján egy listából megtippelni, mi lehet a foglalkozása. Nem mondom, hogy az izgalmak izgalma, de pont abban a műsorsávban volt, amikor Méreggombóc már befejezte a drámaian előadott esti áriáit, de még nem tartottam ott, hogy a napi zajártalom és stressz miatt üveges tekintettel tikkelve bámuljam a szemközti falat.

Így a tudásom három pillére az olvasott szöveg, a zenéhez kapcsolt szöveg és a látványhoz kapcsolt szöveg lett, ami nagyon tudományosan hangzik, pedig nem volt semmi tudatos az egészben.

Ezek után nem meglepő, hogy az első jó pár olasz beszélgetésem során a „kedvesen mosolygok és bólogatok, abból nem lehet baj” taktikát alkalmaztam.

Így történhetett meg, hogy immár itt, San Valentinóban, egy kedves öregúrral fél óráig ücsörögtem egy padon, miközben mindenfélét mesélt, cseppet sem zavartatva magát, mennyire nem értek semmit abból, amit mond. Máskor meg össze akartak boronálni egy férfival, akinek amúgy két lánya van, én pedig nem azt a kézenfekvő megoldást választottam, hogy elutasítom az ötletet, mondván, én férjnél vagyok (máig nem tudom, hogy van a férj szó olaszul), hanem megjegyeztem, hogy nem csak egy lányom van, hanem fiam is…

Hmm, lehet, hogy ebbe betegedtem bele tegnap este?

A jelenlegi férj

Most tehát itt tartok. Használható nyelvtudásom még csekélyke, de hiszem, hogy a mélyben ott munkálkodik a sok avítt szó, nehézkesen kibogozott szabály, innen-onnan újrahallott szókapcsolat, és a mozaikdarabokból egyszer majd összeáll a kép.