Bevallom, ezt a posztot egyből a másfeledik után kezdtem el írni, csupán kíváncsiságból. Amolyan lássuk, mire megyek ihlet, erő és nyugalom nélkül módon.

Ha jó, jó, ha nem jó, nekem úgy is jó... Vágjunk bele. Ezen posztom (meglepő módon) San Valentinóról, egy közép-olaszországi kisvárosról szól.

Ami meglepő módon pici. Nagyon pici. Egy átlagos magyar falu SOKKAL nagyobb nála. Méretben Verőce is lekörözi a maga 20 négyzetkilométerével... Kellő kondi (és nagy tüdő) birtokában pár perc sétával bármely pontjára eljuthatunk. A wikipedia szerint olyan 1900 fő lakja, az eddigi séták alapján ebből 1880 fő otthon, a pincében bujkál, 20 fő pedig az utcákat járja. Ugyanaz a 20 fő, minden nap.

Mivel az erősen hegyvidéki domborzat miatt idősek számára nehezen járhatóak az utcák, a közösség számos módon siet segítségükre. Ennek talán leglátványosabb példája a városban épült 4 templom és 1 székesegyház, ily módon a legjárásképtelenebb hívők is játszi könnyedséggel juthatnak el mindennapi miséjükre.

A város főtere egyben a főút is, habár kisebb-nagyobb terek a legváratlanabb helyeken botlanak belénk. Az egyszem park az önkormányzat és az iskola között terül el, a képen jól megfigyelhető a város faállományának mintegy 50%-a. (Jobb szeműek akár egy félpáncélost is felfedezhetnek jól megérdemelt csendespihenője közben.)

Nem maradhatnak el az igazi falusi kisboltok sem – természetesen kisvárosias választékkal és külsővel. A korzón (néhol akár 3-3,5 méter széles is lehet) egymás után sorakozik a cukrászda, mosoda, vegyesbolt, hentes, borbély, kisvendéglő, fehérneműbolt, élelmiszerbolt (kisbolt), elektromos cikkek boltja, bútorbolt, műanyagáruk boltja, dohánybolt, zöldséges, illetve ezek mellett egy zeneiskola. Habár a kiszűrődő hangok alapján inkább egy budapesti romkocsma leányvállalata lakhat odabent... Rendbontást, neadjisten zaklatást ellenben nem tapasztaltunk, pedig rendőrt még egyet sem láttunk, csak ezt a motorizált egységet a Municipio előtt:

Úgy tűnhet, mindennapi cinizmusom erősen negatívan éli meg az ittlétet, holott ez messze nem igaz. Az utcákon sétálni olyan, mint pár száz évet visszamenni az időben. Nagyon kevesen járnak az utcákon – a férfiak inkább a főtéren gyűlnek össze, s délelőtt a főút forgalma közepén beszélik meg mindennapi dolgaikat. Gondosan szorongatják szatyraikat, s ha végeztek, minden bizonnyal tovább sétálnak a boltba, ahova egy kiló kenyérért küldte le őket donna Mamma.

Mindenki köszön mindenkinek, s ha nem vigyázunk, könnyen hosszadalmas beszélgetésbe elegyednek velünk. Ebben egyáltalán nem zavarja őket az olasz nyelvtudásunk fölöttéb gyatra volta.

A hentes igazi, hamisítatlan olasz csávó, egyszer biztosan eljátszotta a főhős mókás társát egy Roberto Benigni filmben. Boltja patyolattiszta, tágas, de az ANTSZ talán borzadva szemlélné a pult mellé kitett hatalmas főtt-sült húsokat.

A kisbolt eladója épp az ellentéte: komolysága az északi olaszok fennsőbbségességét idézi. Lassan, komótosan beszél, egyszerű mondatokban, s meg is válaszolja azokat, talán így egyengetvén olasz-tanulásunk rögös útját. Az ajtón belépve balra a vegyi áruk és szószok, jobbra kenyér- és tésztafélék sorakoznak. Igen, majdnem egy falnyi tészta... Boltját már-már áruházi magasságba emeli az elmaradhatatlan sajtreszelő- (parmezán-típusú sajtokhoz), a kenyérszeletelő- és a sonkavágó gép. Ezek ára saccra egy itteni kisebb falusi kisbolt árával vetekedhet.

A zöldséges kínálatához sajnos számítógépes segítséget kellett igénybe vennünk – az áruk mintegy egyharmada bizonyult ismeretlennek. Az első vizit után Manó azonnal netre vetette magát, kikereste a sosem látott képeket és recepteket túrt elő. Holnap, vagy nemsokára újra felkeresi az üzletet, és meg sem áll hazáig egy szép fürt cikóriával, vagy más izével.

Eddig étrendünk eléggé olaszos: hamis rizottó vagy tészta, sajttal vagy tonhallal (melyet itthonról vittünk, vésztartalékként az első napokra). De a hentesnél már beszereztük a sütnivaló kolbászt, mely igencsak finom és fűszeres. Össze sem hasonlítható az itthon jellemző tocsogóan zsíros, a hús romlottságát bőséges pirospaprikával elnyomó húsdarabokkal. A tészta és a sajt is kellemes ízű, egy sima parmezános tészta is laktató, ízletes étellé tud válni Manóm kezei között.

Úgy látszik, mégis megszállt az ihlet – vagy a helyi kisbor? Isten tartsa meg jó hatását, immár újult erővel várom, hogy múljon a sűrű köd, a vándorló felhőzet és a csöpörgő eső. Itt ugyanis nincs félmunka: az eső igazi nedves esés, a felhők a Vénusz képeihez hasonlatosak, a köd pedig... 

Íme: