Az egyik előre eltervezett programunk egy kénes forrásból eredő, s ezért valószínűtlen színekben pompázó folyó megnézése volt.

Egy nap hát felkerekedtünk, autóba pakoltuk a legénységet, belehajtogattuk a kutyát kis autós tartódobozába, bepakoltuk a pulóvereket és kabátokat, és elindultunk. Közkívánatra tiszttársam bármelyik tetszőleges tíz kilométeres útszakaszról háromoldalas utinformot tud rittyenteni, de elég legyen annyi, hogy a bicikliútnál alig szélesebb utacska beláthatalan kanyarokkal kacskaringózott meredeken lefelé a hegyoldalban, hogy végül, az út menti tanyákból kiszabadult, bőszen ugató kutyák kíséretében megérkezzünk az egészet lezáró behajtani tilos táblához. A tábla egy szakadék bejáratát állta el, így a kicentizett megfordulás után Izsák úgy kapart vissza a hegyoldalon felfelé, mint egy gödörbe pottyant kisegér, csak úgy porzott a kereke mögött az út! Úgy gondoltuk, ennyi elég is egy napra az izgalmakról, ha le van zárva, hát így jártunk, kénytelenek vagyunk lemondani a folyólátogatásról.

Pár nap múlva ittlétünk hangulata elérkezett a mélypontjához. Még délelőtt tíz óra sem volt, mikor már rezzenéstelen arccal léptünk át a földön fetrengve hisztiző Méreggombócon, egykedvűen mondogattuk Pocaknak az intelmeinket a „Ne nyomd ki a szemét!”-től a „Vedd ki a szádból azt a vakolatdarabot!”-ig, és sorsunkba beletörődve mostuk fel a konyhában csordogáló kutyapisit. Abban azonnal egyetértettünk, hogy ennél rosszabb már nem lehet, úgy döntöttünk tehát, hogy útnak indulunk, és megpróbáljuk a másik oldalról megközelíteni a türkiz folyót, addig sem amortizáljuk a házat. A kutyus büntetésből a kert füvén napozgatva tölthette ezt az időt, mi pedig bepakoltuk a legénységet, és elindultunk. A gps utasításainak kitartóan ellentmondva haladtunk egy másik irányba, és láss csodát, egész egyszerűen elértünk a Parco Lavinóhoz.

Az autóból kiszállva már hallatszott a folyó zúgása, a kis hegyi ösvényen elindulva pedig hamar megcsapott a félreismerhetetlen kénszag. Pár perc alatt a turistaút végére értünk, és megláttuk a kis gyalogutakkal és hidakkal felszabdalt területet: a magas fák árnyékában mindent élénkzöld fű fedett, és itt-ott már fel is tűnt a furcsa színű folyó.

Közelebb menve vettük észre, hogy a folyó ezer kis apró oldalágból áll, színe pedig a kék és a zöld összes árnyalatában játszik (a mi fényképeink sajnos nem adják vissza teljesen a hangulatot, de a neten rákeresve gyönyörű képeket lehet találni). Ezek a szakaszok néhol egymásba is folytak, hosszában kétcsíkos folyórészeket hozva létre.

A víz kristálytiszta volt és igen sekély, a vízfelszín alatti növényekre és kavicsokra érdekes fehéres bevonat rakódott. A csönd, a víz csobogása és a szaglásunkat kellemesen elzsibbasztó kénszag kicsit kisimította megtépázott idegeinket, hogy aztán autóba üljünk és a nap nagyjából ugyanott folytatódjon, ahol abbahagytuk...

Otthoni bajokra otthoni gyógyírt! Ave Dreher!