Kicsivel több, mint félidő eltelt. Úgy érzem, itt az ideje némi számvetésnek, bár ez a szó túl komolynak hangzik. (Sajna most olyan esőcsepergős, felhőborulós, szomorkás nap van, hogy szinte sírok, hüppögök.)

Tőlem meglepő lehet, de úgy látom, eddig minden csupa jól alakult, szinte csak pozitív dolgokat tudok a serpenyőbe dobálni (mint pl. tegnap a darált húst, na, az nagyon finom volt). Vegyünk tehát egy virtuális serpenyőt, tegyük a virtuális mérlegre, én pedig elkezdem a szokásos felsorolásaimat belehajigálni.

Utazás

Való igaz, legalább egy hét kellett, mire regenerálódtam az ideút után. Az is igaz, hogy − főként a gyerekek miatt − mindenképpen részletekben kell utaznunk. (Visszafelé pl. már módosítottunk, és három részletben fogunk hazamenni).

De ha leszámítom a hóvihar-köd-csúszós út kombinációt, igazából nem is annyira megterhelő az egész. Kell pár megállás, főleg a pisiszünetek miatt, de még Méreggombóc is kibírta néhány étkezéssel és minimális mozgással. Így visszanézve azt mondom, nem túl nehéz hosszabb távra autózni, csak ügyelni kell, hogy ne legyen egyben túl sok óra. Ez persze csökkenti a megtehető távot (pl. Spanyolországba valószínűleg nem autóval mennénk, csak ha már nagyobbak a gyerekek), illetve a sűrűbb útközbeni megszállás növeli a költségeket.

Konklúzió: autóval utazni jó, és ahogy nőnek a kicsik, egyre jobb lesz. Ha pedig nem lesz jó az autó, majd meglátjuk.

Kirándulás

Kiránduláson az itten kiruccanásokat értem, mint pl. a tengerparti séta, a türkiz tó, vagy Hadrianus villája. Talán ez az egyetlen elem, amivel kapcsolatban fenntartásaim is vannak.

+ Az olasz úthálózat jól fejlett, szinte mindenhova el lehet autóval jutni.

– Ellenben vigyázni kell, mert az alsóbbrendű utak idegenek számára sokszor veszélyesek: egy autó szélességűre szűkülnek, vagy terepjáró nélkül járhatatlanok.

+ Útközben rengeteg helyen meg lehet állni, hogy együnk vagy kisebb-nagyobb dolgokat elvégezzünk, és meglepetés sem nagyon éri az embert.

– Útközben a vezetési stílus nagyon meglepő, ehhez bizony szokni kell. Jelenleg úgy érzem, nem szívesen laknék itt úgy, hogy sűrűn kelljen vezetnem: számomra megterhelő az állandó, 120%-os figyelem, ahogy a többi résztvevőt és a kanyargós utakat figyelni kell.

+ Sokféle és érdekes látnivaló van akár a közvetlen környezetünkben is, s mivel ezek nem annyira ismertek, turistatömeg nélkül, kényelmesen megtekinthetők.

+ Szezonon kívül még a turistacsalogató helyek sem annyira zsúfoltak.

– Nehéz parkolóhelyet találni, s mivel az utcák szűkek, a települések zsúfoltak, sokszor az utcai parkolás is nehézkes.

– Nagyok a távolságok országon belül. San Valentinóból Nápolyba 3 óra az út, s hol vagyunk még az igazán déli tartományoktól? Emiatt ha egy helyben lakunk és dolgozunk, nem tudjuk az egész országot felfedezni, vagy akár csak a minket érdeklő helyeket bejárni. A környékre kell szorítkoznunk.

Konklúzió: kirándulni jó, kirándulni öröm, de alapos tervezést igényel mind az útvonal, mind a parkolás.

Étkezés

Egyértelműen pozitív! Bár még alig-alig voltunk étteremnek minősülő helyeken, nincs negatív tapasztalatunk. Még a tengerparti kis büfé pizza-szelete is meglepően finom volt.

Az itthoni főzés pedig egyértelműen klassz! A hozzávalók sokkal jobb minőségűek, mint otthon. Manó palacsintája, amit itteni tojásból és lisztből csinált, összehasonlíthatatlanul finomabb, mint a magyar lisztből készült, még az állaga is selymesebb. A sonka és a prosciutto húsból készült, nincs bennük a rostok közé injekciózott nitrites pác takonyszerű, zsizsegő mellékíze: egyszerűen csak húsízük van. A sajt tejből készült, erős ízvilággal (pedig nem egy francia különlegesség, csak valami helyi, egyszerű darab). A tésztákról gondolom, nem kell beszélnem…

A gyümölcsökről csak annyit, hogy otthon nem szoktam enni, lusta vagyok... Itt megkóstoltam egy almát, ami olyan fűszeresen finom volt, mintha válogatott fűszerkeverékkel trágyázták volna a fáját. A narancs, mandarin, paradicsom, mind-mind roppant ízletes, lédús. Megkockáztatom, hogy sosem ettem még ilyen finomakat, s azóta is örömmel eszem ezt-azt.

A legolcsóbb környékbeli vörösbor is kellemes, érzésre egy középkategóriás otthoninak felelhet meg.

Pocak természetesen mindent megeszik (kivéve a rossz alapanyagból készült dolgokat). Méreggombóc meg kb. semmit, de remélem, ez idővel változni fog.

Konklúzió: eddigi tapasztalataim alapján az ételek, alapanyagok minden általam ismert országban jó minőségűek, az emberek ügyelnek rá, hogy szemetet ne tegyenek a szájukba. Úgy gondolom, akárhova is utazunk, az evéssel-ivással sosem lesz gond.

Bevásárlás

Egyértelműen pozitív! A helyi kisbolt kínálata egy otthoni közepes CBA-val ér fel. Darabszámra persze kevesebb cikk kapható, praktikusan ez azt jelenti, hogy a CBA-s árukészlet vállalhatatlanul rossz része itt nincs. A maradék pedig fényévekkel jobb, mint egy akármilyen otthoni kisbolté. Minőségre talán a nagyobb áruházláncok sajátmárkás (és drága) termékei kategóriájában mozognak.

Indulás előtt igyekeztünk az áraknak is utánanézni. Meglepődve láttuk, hogy állítólag Olaszországban hatalmas a drágaság, legalább másfélszer többe kerül minden. Mi nem ezt látjuk – amit veszünk, nagyon jó minőségű, az pedig otthon is jóval többe kerül. Emiatt szerintem a normál összehasonlítások nem túl hasznavehetők: melyik kerül többe, 900Ft/kiló igazi sonka, húsból, vagy 300Ft/kiló zselésített, vízzel felduzzasztott műsonka? Hasonlóan nincs értelme az itteni helyi sajt árát összehasonlítani egy kiló otthoni tejfehér, ömlesztett trappistával…

Amire azonban fel kell készülni:

• Nyitva tartás. A boltok későn nyitnak, dél után zárnak, és csak késő délután nyitnak ki újra.
• Sokféle bolt. Praktikusan, a kisbolt nem árul zöldséget/gyümölcsöt, azt a zöldségesnél lehet kapni. Nyers húsféléket a hentesnél, süteményeket a cukrásznál/péknél, bort pedig a helyi borboltból érdemes beszerezni. Emiatt a vásárlást eleve úgy kell tervezni, hogy többféle bolt is útba essen. San Valentinóban ez nem gond, mivel minden bolt egy pici utcán helyezkedik el, de szerintem a legtöbb helyen így van.

Konklúzió: ha elfelejtjük az otthoni pörgős, hipermarketes bevásárlásokat, és átszokunk nagyanyáink lassú stílusára, roppant mód élvezni fogjuk a boltos közvetlenségét, segítőkészégét, boltja választékát.

Mindennapok

Ez is egyértelműen pozitív. Nem lett minden sokkal jobb, nem tűntek el Méreggombóc kirohanásai, és én sem tolerálom jobban a hörgős-visítós ordításait. Pár dolog azonban sokkal jobb lett, és ami fő: mindannyian jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Itthonlét

Kicsit tartottunk tőle, hogy mivel Pocak nem fog óvodába járni, kezelhetetlen lesz. Meglepő módon az ellenkezője történt: másfél hét „beszokás” után sokkal önállóbbá vált, jórészt talán a kertnek és szinteknek köszönhetően. Mi is kevesebbet lógunk a nyakán, cserébe többet kell segítenie a háztartásban. Itt mutatkozott meg, mennyire jó nevelési elv a bizalom és a feladat: minél jobban megbízunk Pocakban, minél több és bonyolultabb feladatot kap tőlünk, annál megfontoltabbá válik, annál könnyebben kezelhető.

Kert

Ráadásul nem csak az állandó lépcsőzéssel tudja fárasztani magát. Már látjuk, mekkora áldás egy akármilyen kicsi kert is: hacsak nem zuhog nagyon, Pocak kikérezkedik, és órákig elmaszatol valamin. Mi nem felügyeljük (legalábbis ő így tudja, persze az ablakon át időnként ránézünk, nehogy a kutyakakit is megegye), ő pedig nem használja ki a bizalmunkat.

Séta

Emellett persze ott van a napi szintű séta is: bevásárlás, kutyaséta. Ez utóbbit Pocak magasabb szintre emelte: a városban van pár félkóbor kutya. Valószínűleg van gazdájuk, de napközben szabadon kószálnak és barátkoznak. Mindenki ismeri őket, szívesen játszanak velük. A Rocco nevű barna kutyussal szinte már barátságot kötöttek: az esti séta alkalmával Rocco már várja Döncit és Pocakot, és hármasban szaladgálnak, játszanak a domboldalon. Közben én itthon vigyázok Méreggombócra, melózok, vagy csak próbálok pihenni.

Meló

Apropó, meló. Nos, ebben sem lett sok változás, hacsak az állandó fáradtságom miatti későn kelés. Míg odahaza 7-8 körül kezdtem, itt 8 előtt nem tudok kimászni az ágyból. Utána reggeli kávé, Pocaknak reggelit készíteni, beszélgetni vele – hopp, el is ment az idő, 9-kor épp, csak kezdeni tudok. De már nincs szégyenérzetem vagy rossz szájízem emiatt, ha kilenc, hát kilenc, majd belehúzok.

Kintlét

Manó sűrűn, én sokkal ritkábban mozdulok ki. De mindkettőnk tapasztalata az, hogy bár kevés emberrel találkozunk, mindenki kedves, mosolygós, barátságos, többnyire előre köszönnek. Az idősek sem méregetnek villámló szemekkel, ellenkezőleg, kedvesen beszélni kezdenek.

Konklúzió: kellemes mind az itthonlét (a hétköznapok és hétvége is), mind a kintlét. A család összes tagja jól érzi magát.

Ráadás

Az utóbbi napokban Pocak kicsit megváltozott. Nem csak nagylányosabb lett (annak minden pozitív oldalával), de egyre inkább úgy gondol San Valentinóra, mint egyfajta otthonra. Sűrűn kérdezgeti, hogy ugye visszajövünk még ide, ma pedig reggelizés közben szépen levezette, hogyan töltjük a karácsonyt:

• Jobbkéz hüvelykujj: veszünk karácsonyt (vagyis karácsonyfát).
• Jobbkéz többi ujja: veszünk dobozokat (ajándékokat).
• Balkéz összes ujja: apa elintézi az összes többi dolgot.
• Mindkét kéz mutatóujja mutat: és ODA fogjuk tenni a fát, a konyha kiugró részére, hogy Méreggombóc ne érje el.

Úgy tűnik, elmúlt a kezdeti félsz és idegenkedés, helyét átvette a rá jellemző életöröm: élvezi a kertet, a lépcsőket, a szabadságot, a felelősséget, a programokat. (Igen, még a Hadrianus-villába is vissza szeretne menni, igaz, hogy a kavicsok miatt.)

Pocak első önarcképe

Rossz rágondolni, hogy mindez eltűnik, miután hazaérünk: nem lesz kert, nem lesz annyi mászkálás, érdekes ház, reggeli beszélgetés nonna Emma képével. Még rosszabb belegondolni, mennyi mindent nem tudok megadni neki otthon, ami itt szinte a levegőben van, tenni sem kell érte. Április 8-ba pedig bele sem merek gondolni: akárhogy is alakul, az a döntés teljesen meghatározza majd az életét – s persze mindannyiónkét.