Amióta Olaszországban élünk, megállt az idő, mintha derékig gázoltunk volna a tengervízben, és a nagy lendület után most kellemesen zsibbasztó fáradtsággal lassulnának le a lépteink.

Későn kelünk, és szerencsére ebben a gyerekek is partnerek. Itt nem kell nyolcra beérni az oviba, cserébe mienk lehet Pocak egész napos társasága. Hogy ennek az egyes családtagok mennyire örülnek, az erősen vérmérséklet- és hangulatfüggő.

A délelőtt csendes kávézgatással telik. A nappaliból kétemeletnyi magasból meg-meglesem az udvaron játszadozó Pocakot és Döncit, míg Méreggombóc a szőnyegen ülve kóstolgatja végig a keze ügyébe kerülő tárgyakat. Elnézegetem, a nagylány milyen önfeledten élvezi a szabadságot, szükség esetén szigorú Mammaként lekiáltok pár feddő szót, majd visszalépek a zsaluk árnyékolta csíkos hűvösbe.

A déli főzés közben Pocak ki-be járkál, terít, kérdezősködik, míg Méreggombóc már mélyen alszik a fenti hálóban. Ebéd után felmegyek a nappaliba, és az egész délelőtt halogatott munkámmal kapcsolatban megkérdezem e-mailben, leadhatom-e egy kicsit később az anyagot, majd a jól végzett munka tudatával ledőlök egy kicsit pihenni. Mivel a bolt három percnyi sétára van tőlünk, a délutáni bevásárlás is egy nyugodt és beszélgetős programmá szelídült ahhoz képest, ahogy otthon az ovis menet, a játszóterezés, a kutyasétáltatás, a vacsoráztatás és a fürdetés közé beszorítva megpróbáltuk letudni.

A takarodó után tiszttársammal kinyitunk egy finom vörösbort az esti beszélgetéshez. Az úttest közepén beszélgető öregurak elindulnak hazafelé, már csak elvétve hallatszik be pár olasz szó az ablakunk alól. A szemközti ház erkélyén álldogáló alak is lassan eltűnik, hogy másnap reggel újra elfoglalja a helyét a balkonon, mint egy önérzetes szobor, aki a sötétben, mikor senki sem látja, lepihen a napi ácsorgás végeztével. Az ablakok spalettáit mindenütt becsukták, csak az utcai lámpák sárga fénye világítja be a szűk sikátorokat. A mindenhova árnyékként követő inszomniámnak köszönhetően már jól ismerem az éjjel ébredező madarak csicsorgását és a szomszéd lapos tetős óvodán lépegető galambok búgását. Még koromsötét van, amikor hegyoldal kacskaringós utcáin végigzötykölődik a kukásautó. Ezen kívül azonban néma csend, hallgatnak a napközben folyton kongó harangok, csak a kóbor macskák neszeznek puha mancsaikon osonva a házak közt vezető meredek lépcsősorokon.

Lassan hajnalodik. Befekszem az ágyba, felettem Mária és a kisded Jézus képe a falon. Még van egy kis időm aludni, hisz Olaszországban vagyunk. Holnap későn kelünk.

A fentieket figyelembe véve igazán nem értem a tisztikar türelmetlenebbik tagjának esti kifakadásait hangoskodó gyerekekről, neveletlen kutyáról, pattanásig feszülő idegekről, ködről, szélről és mindenféle nátháról.

Na jó, beismerem, egy-két dologban talán túloztam. De abban biztos vagyok, hogy hazautazva mindannyian hasonlóan elfogultan fogunk emlékezni az olasz városkában eltöltött zsibongó napjainkra.