Nagyon közeledik az indulás napja.
Ma még befejezem a melókat, Manónak szerencsére már minden letudva. Holnap húzós nap lesz: pakolunk, túrunk, keresünk, esetleg egy ici-picit takarítunk is. (Ahol remélhetőleg a takarítás a Manó, az ici-pici pedig az én részem lesz)
Pocakkal megbeszéltük, hogy sokat segít, ketten pakolunk majd, közben elmagyarázom, mit miért és hogyan. Tudom, tudom, még csak 4 éves, nem fogja érdekelni, oda se fog figyelni... Én is ezt hittem, amíg egy átaludt magyarázat után pár héttel lazán elmesélte a húgyhólyag működését.
Mivel a bulis kajahely kedden zárva volt, holnap lesz az utolsó alkalom, hogy az ott látott gyönyörű süteményeket kipróbáljuk. Estig tehát mindent glédába és/vagy hátizsákba rakunk, utána pedig jöhet a zaba. Az olasz kajanevek nagyon jók, sokat ki lehet silabizálni minimális nyelvtudással is. Hétfőn pl. így sikerült mozzarella-szeletek helyett rántott mozzarella-golyókat, egy tál tészta helyett pedig egy hatalmas sajt-tálat rendelni.
Remélem, a süteményekkel nem fogunk ennyire mellé, nem szeretnék spenót-tortát enni panna cotta helyett...
A pakolásban remélhetőleg nagy segítségünkre lesznek az idefele útra készített pakolási listák. Így könnyű lesz ellenőrizni, mit hagyunk itt, és eltervezni, mi hova nem fér be. Tervezünk pár jóféle alapanyagot is venni-vinni, kell annak is majd hely (tészták, liszt, alma – igen, elég szégyen, de olasz almát akarok Magyarországra importálni, mivel ilyen finomat nem találok sehol).
Ha pedig megvoltak a zsákok, a sütik, az esti ordítás, és még az ágyban is feküdtünk pár órát, útnak indulunk.
De nem megyünk haza.
Tanultunk az idefele út talán egyetlen hibájából: 6-7 órát egyben megtenni kisgyerekekkel igaz, hogy nem olyan nehéz, ámde nagyon megterhelő mindannyiónknak. S hiába tudjuk le az utat hamar, ha másnap egy zombikkal telezsúfolt őrültekházában ébredünk.
Megoldás: háromfelé vágtuk a hazautat. Egy nappal korábban távozunk San Valentinóból, s Ravenna környékén, a tengerparton szállunk meg még aznap. Laza séta, hal-rák-kagylóevés, legfeljebb minimális gyomorrontás, tengerparti andalgás, majd csucsu.
A hazaút másnapján laza indulás, 2 óra múlva Velencében megállás, séta, kaja, hajózás, séta, lazulás, majd rövid vezetés Ljubljanába. Ott laza séta, kaja, alvás.
Másnap (a hazaút harmadnapján) pedig megállás nélkül irány Magyarország, Budapest.
Azt hiszem, ebbe a három napba sikerült annyi élményt belezsúfolni, amit csak pár héttel az 1 hónapos ittlét 3 hetes kipihenése után tudunk kipihenni.
Még csak most hagytam abba a melót, úgy tűnik, mindennel kész vagyok. Most végre van időm izgulni, remegve várni az indulást, kétségbeesve reménykedni, hogy Manó észreveszi, mennyire fosok, finoman kiröhög, majd átölel. Elmagyarázza, hogy ennél durvábbat is csináltunk már, nem lesz semmi gond, csak autózunk, nézelődünk, sétálunk, a gyerkőcök pedig szaladgálnak, ahol csak tudnak.
Persze, hogy igaza van, mindig igaza van.
Ideje szólnom, hogy átnézheti a posztot, s titokban kukkolnom, mikor mosolyodik el.
