Ott hagytam abba, hogy kezdő Fittipaldiként elvezettem Terminibe, annak is a Via Bachelet nevezetű, hm, hogyan is mondjam... Plázs? Bícs?
Legyen tengerpart.
Oké, szóval tengerpartjára. Valami effélét tessenek elképzelni:
Sok homok, még több kavics és kő, és persze hullámos víz. A hullámos víz köveket és kavicsokat görget a partra, no meg sok-sok csigát, kagylót. A homok hideg és nedves, a kavics száraz és meleg. A parti sétány szilárd burkolatú, a hely majdhogynem kihalt, de pár étterem-fagyizó azért nyitva.
KÁNAÁN!
Abban a pillanatban, ahogy Pocak lába a vízbe ért (a homokba akart, de túl közel merészkedett a hullámokhoz), valamiféle köd szállt rá, és vagy másfél órán keresztül hordta, hordta a homokot, kavicsot, követ, kagylót a partra, hogy minél messzebb hajíthassa a vízbe. Cseppet sem fáradt el – mi pedig kényelmesen leülhettünk a jó meleg kavicsokra. Felügyelni sem kellett, csak mosolyogva nézni.
Méreggombóccal is csoda történt: hivatalos fotóm van róla, hogy elmosolyodott!
A könnyebb érthetőség végett álljon itt egy fotó. No persze nem Méreggombócról – személyiségi jogaira való tekintettel róla majd csak 18 éves kora és persze a beleegyezése után.
Szerencsére van egy világhírű színész, ki érzékletesen meg tudja mutatni a mi kis Gombócunk bámulatos arcjátékát:
No, de vissza a csodára: miután a fenti mimikával gondosan megszemlélte a partot, a kavicsokat, majd a fura, hullámzó izét, megjelent az első. Még csak egy kis rándulás a szája szélén, de mi tudtuk, hogy ez lesz az!
Nem sokkal később következett az Igazi: egy teljes, igazi mosoly. Egyszerre szólt a sosemlátott nagy víznek, a gyönyörű kavicsoknak és nekünk.
Pocak közben vadul szórta a partról, mellőlünk, sőt, egy ideig alólunk is a köveket, majd átváltott homokra. Később találtunk pár gyönyörű kagylót, érdekes formájú csigát, amit neki is megmutattunk. Kérdés nélkül kapta ki a kezünkbe, és már dobálta is a vízbe. A továbbiakban eltekintettünk a megmutatástól...
Lassan kezdtek gyűlni az emberek, már két pár és egy kisgyerekes anyuka is korzózott a távolban. Pocak is lelassult, egyre hosszabban időzött mellettünk (de lehet, hogy csak az ülőkavicsainkra fájt a foga). Még egy utolsó hajítás, még egy kis hullám-szemle, egy kis kézmosás a habokban, s indulhattunk a Sétára, Amin Kaját Fogunk Enni.
Miért nem vittetek magatokkal valami kis kaját, amit a gyerekek elrághattak?
Jó kérdés... Vittünk, de a tortilla-szeletekről kiderült, hogy csak sütve fogyaszthatók. Mivel Pocak – tőle szokatlan módon – már erősen reklamálta az étkezést, sietve keresnünk kellett valamit.
Annyira szerencsére nem kellett keresgélni. A hosszú sétányon csak pár hely volt nyitva, azokat pedig könnyű volt megkülönböztetni a zsalugáterekkel alaposan lezárt épületektől. Meglepően sok Eladó táblát is láttunk – kissé úgy éreztük magunkat, mintha egy távoli atollon járnánk, kísérleti atomrobbantás előtt. Még a rádióból halkan ciripelő zene is stimmelt.
Kísérleti jelleggel elfogyaztottunk tehát három szelet pizzát, amiből kettő elég fura volt. Szerencsére nem a kísérleti jelleg miatt, hanem mert nem is pizza volt, hanem focaccia... Ezért nézett hát olyan furán az eladónő, amikor Manó vadul bizonygatta, hogy azt a másik pizzát is kérjük!
Hiába tűnt úgy, hogy csak az imént érkeztünk, alaposan későre járt, és a hazaút is hasonlóan hosszúnak és kalandosnak ígérkezett, mint idefelé. Sőt... Visszacaplattunk tehát Izsákhoz, ahol egy laza (már-már olaszos) megfordulással a GPS által javasolt pár száz méteres kerülő helyett nyílegyenesen értük el kiszemelt alsórendű főútvonalunkat.
SS16 a "neve", ha esetleg valaki meg szeretné nézni. Sok helyen szinte a parton halad (vagyis a rossz sofőr büntetése egy tengeri fürdő), és két hosszú alagút is van rajta: egy 2 és egy 3km-es szakasz. Úgy vettük észre, Olaszországban nem nagyon vacakolnak, ha utat kell építeni, egy hegy nekik nem akadály. Ha kell, átfúrják, ha pedig csak egy picike hely is van mellette, akkor egyik sávot erre viszik, a másikat amarra, és majd valahol újra összekötik a kettőt.
A Fittipaldik és mazsolák című bejegyzésben már alaposan kivesézett módon értünk haza. Visszafelé hatványozott módon kaptam a dózist, úgyhogy estére már csak üveges bámulásra voltam képes.
Pár órás tengerparti séta mintegy 4 óra vezetéssel, idegeskedéssel, temérdek elpöfögött benzinnel – megérte?
Méreggombóc legnagyobb mosolya, Pocak pár órás önfeledt kacagása...
Szerinted?
