Tegnap reggel borús napra ébredtünk. A várost teljesen bebugyolálta egy alacsonyan vándorló felhő, esti sötétség borult a házakra, a sűrű eső pedig hajnal óta kitartóan szemerkélt.

A család tagjai ennek megfelelően komor hangulatban keltek. Egy gyors reggeli után mindenki megpróbálta a saját módján kezelni a helyzetet. Tiszttársam a nappali legeldugottabb sarkába húzódott a számítógépével, és megpróbált a munkájába temetkezni. Méreggombóc (a segítségünkkel) felvonult a hálóba, és ott duzzogott, tüntetőleg utánunk hajítva a cumiját. Pocak az udvaron rugdosott unottan egy gesztenyét, én pedig levonultam a konyhába. A felszín alatt fortyogó indulatok szabadon engedésének legjobb módja ilyenkor egy új recept kipróbálása, ekkor ugyanis biztos a negyed órán belüli szentségelés. És így is lett. Az eltervezett keksz túlságosan is ragacsos tésztája ahelyett, hogy szép keményre-ropogósra sült volna, pár perc múlva úgy rotyogott a tepsin olvadozó vajban, mint a pecsenyecomb. Csodák csodájára azonban negyed óra múlva tökéletes áfonyalekváros kekszek kerültek elő a sütő mélyéről.

És hogy kinek készült a sütemény? Egyrészt természetesen a család felvidításra váró tagjainak. Egy tányérral azonban hagytunk signore Augostinónak is.

Ő az utcánk végén lakik, pár háznyira tőlünk, a szemközti oldalon. Mindig mosolyogva üdvözöl minket, és egy kutyasétáltatás során beszédbe is elegyedtünk. Pár mondat után hamar elfogytak a használható szavaim, ekkor azonban kiderült, hogy tud angolul, így angolra váltva még elbeszélgettünk egy kicsit. Mesélt a Dél-Afrikában töltött éveiről, a felesége haláláról, és hogy milyen egyedül érzi néha magát. Azt is megemlítette, hogy egy nap látogassuk meg, szívesen lát minket.

Úgyhogy ezen a szomorkás napon egy tányér sütemény neki készült. Délután fel is kerekedtünk Pocakkal, hogy beadjuk a kekszet és esetleg elbeszélgessünk, de sajnos épp nem találtuk otthon, így majd a legközelebbi sütésből viszünk neki át egy kis kóstolót.

Másnap hajnalban az esőt sűrű havazás váltotta fel (igen, március 21-én). Pocak felvette a meleg télikabátját, én fülemre húztam a prémes usankámat, és útnak indultunk. Tettünk egy rövid kört a kutyussal, majd sietősen hazafelé vettük az irányt. Egyszer csak köszönést hallottam a hátam mögül: „Buon giorno!” Hátrafordultam. A sűrű hóesésben egy fekete bőrű, nagydarab ember állt, és mosolygott. Visszaköszöntem, majd pár szó után angolra váltottunk. Együtt tettük meg az hazafelé vezető utat, s miközben úgy kacsázott mellettem békésen, mint egy nagyra nőtt Micimackó, mesélt a hazájáról, Nigériáról, a hat órás repülőútról, és arról, mennyire nehéz itt munkát találni. De nem panaszkodott, sőt! Széles mosolya nem kényszerű kötelesség volt, olyan természetességgel tartozott hozzá, mint leopárdhoz a foltja. A házunkhoz érve elköszöntünk, ő pedig folytatta az útját a hóesésben.

A nap további része is borongósan telt, már koradélután behúzódtunk a házba, és bekapcsoltuk a fűtést. Ameddig csak el lehetett látni az ablakból, szürke felhők sorakoztak, a galambok pedig ahelyett, hogy a főtér szökőkútjában pancsoltak volna, fázósan húzták össze magukat a lapos tetőkön. Becsuktam a zsalukat, és megcsapott a metsző, hideg levegő. Hmmm… Afrika… Elgondolkodtató...