A tengernézés alaposan kivette az erőnket, másnap hosszas ágyban lustulás, reggeli közbeni lustulás, erőteljes szieszta, annak kipihenése, majd vacsora utáni pihenés kellett a regenerálódáshoz. Mondjuk még mindig tudnék aludni akár délig, majd ezt ismételgetni pár hétig...
Sajnos, be kellett látnunk, hogy az eredetileg tervezetett programjaink (kb. minden napra egy mese stílusban) nem kivitelezhetőek. Egyrészt TÉNYLEG kifáradunk, bár nem tudom, miben, talán a háromszintes ház állandó megmászásában. Másrészt az olasz vezetési stílust szokni kell. Sokat. Nagyon sokat. Engem még nagyon lefáraszt, hogy próbálom követni a szabályokat (táblákat, felfestéseket), de rajtam kívül senki más nem tesz így. Ezért aztán a balesetek elkerülése miatt nekem is szabálytalankodnom kell, ráadásul minden pillanatban minden érzékszervemmel lesem, ki hogyan tör az életünkre.
(Pl. ma kellett rájönnöm, hogy a STOP-tábla nem akadály, ott senki olasz nem áll meg, csak lassít. Párszor félre kellett rántanom a kormányt, hogy elkerüljem a csattanást jobbról, ahonnan egy nulladrendű kis útról, stoptábla tövéből vágtak elém. De hosszasan lehetne még sorolni, mit mikor miért nem tartanak be...
Talán a legegyszerűbben úgy írhatók le: önzők. Az égvilágon senki és semmi nem érdekli őket a maguk járgányán kívül. Nincs előzékenység, beengedés, de ami szomorúbb: arra sem képesek, hogy felmérjék maguk körül a forgalmi szituációt, és pl. levegye a lábát a gázról, ezzel elősegítve mások besorolását. Ma kétszer kellett vészfékeznem, mert 130-al beértem egy lassú teherautót, de Fittipaldi utódja 131-el próbált engem előzni, és egyszerűen nem engedett be a belső sávba. Egy másik jófej kilométereken keresztül jött mögöttem olyan közelről, hogy nem láttam a fényszóróit a belső tükörben, nem maradt le az alagútban sem, majd az alagút végén, míg 130-al próbáltam elhaladni a teherautók mellett, levillogott és ledudált. Egy pillantást tudtam vetni rá, míg elengedtem: fiatal olasz férfi, a szokásos arcszőrzetben, rám sem néz, nem is ideges. Látszik, hogy neki teljesen normális 30 centiről követni valakit 130-al alagútban, és nem is érti, mi lehet ebből a gond. Nekem, két kisgyerekkel a hátam mögött, erősen korhatáros gondolataim támadtak, mit is tudnék csinálni vele, miután kiszedtem a kocsijából...)
Na, félre a litániát, hiszen ma császári nap van. Szedtünk pár morzsát a császárok asztaláról – egészen pontosan Hadriánus császáréről, az ő saját villájában.
Villa Adriana
Az egyik előre eltervezett, hosszú távú programunk volt a Tivoli melletti ókori villa, annak romjai. Az odaút borzalmait már megénekeltem, a szépségeihez viszont kevés a költészetem. Álljon inkább itt pár pixelizált szó, majd a hatásszünet után kérem, foglalják el újra helyüket. Ígérem, óvatosan fogok vezetni!
Ehh, pixelek sem elegek eme hegyekhez! Elégedjünk meg azzal, hogy Itália újfent meg tudott lepni minket: a Prescara-Róma utat egy Alpok-szintű hegység keresztezi, mely mind magasságban, mint szépségben vetekszik amaz jól ismert púpokkal. Lehet, hogy csak végigaludtam a középiskolás földrajz-órákat, de nem rémlettek ekkora, ennyire gyűrött, ennyire meghökkentő hegyek.
Egy szó mint száz, ezek a hegyek nagyok. Szépek. Gyönyörűek. És a 80 lóerős autónkkal is lazán át tudtunk vágni rajtuk. (Ráadásul az autópálya itt is majdhogynem kihalt volt, a magyar M6-ost tessék elképzelni, csak itt az alagutak hegyekben futnak, nem pedig síkságon.)
Apropó alagutak: itt is akadtak, jópár kisebb, de volt egy 4,5 km-es kivétel is, ami nyílegyenesen vágott át az egyik hegy alatt.
Szó mi szó, szép út volt, mind a tisztikar, mind a legénység szájtátva nézelődött. (Illetve a sofőr nem, ő az úton maradásért harcolt, megküzdve mind az ellenséges talján sofőrökkel, mind a hepehupás aszfalttal.)
A csoda majdnem a villa bejáratáig tartott, csak az utolsó 4-5 kilométeren kellett alsóbbrendű útra térnünk, ahol azonnal úgy érezhettük magunkat, mint egy középkori zsibvásár közepén, csak anno senki nem villogott a fenekedben, hogy mennyééé máááá. Szerencsére nem tartott sokáig a forgalmas zsib, hamar letérhettünk a kb. másfél autó széles, kétsávos városi utakra. Itt csak követnem kellett az előttünk közlekedő olasz sofőröket, s lőn csoda, játszi könnyedséggel tudtam hárítani a kissé kapatosan útra borulgató gyalogost, szemből érkező autót a parkolósáv mellett (másfél autó szélesség!), a méretes kátyúkat, sőt, még egy stoptáblás kereszteződés kanyarát is sikerült szinte megállás nélkül abszolválnom.
Azt tudni kell, hogy itt a kereszteződések vagy eleve beláthatatlanok, vagy ha nem, gyorsan tesznek mellé egy kis bokrot, egy kis fát, vagy ha nincs hely, sima betonfalat. Ha telik rá, a keresztezett utat el is kanyarítják, nehogy véletlenül belásd, jön-e valaki. Ha a sarokra nem települt ki egy kisebb vándorcirkusz, akkor sorsolás útján döntik el, ki parkol oda, elfoglalván az egyik sávot. A bekanyarodás innentől gyerekjáték: látod, hogy jön a stoptábla, és jobbra akarsz kanyarodni. A stoptábla csak jelzés, azt jelzi, hogy itt jártak a közútfenntartók és kitették oda. Amikor a keresztezéshez érsz, rájössz, hogy semmit nem látsz balról. Mivel azt azért látod, hogy legalább 3 méterre nincs autó, felteszed, hogy legalább 40 méteren belül sincs, és merészen kikanyarodsz jobbra. Akkor veszed észre, hogy a sávodban parkol valaki, tehát neked a kanyarodás közben a szembesávba kell áttérned, amit sajnos nem látsz be. Mivel eleve szabálytalanul vágtál be a kanyarba, a "lúd legyen kövér" igazságát lobogtatva áttérsz a szembesávba, a meredeken emelkedő úton megpróbálsz Fittipaldiként kilőni a 80 lóerős félpáncélosoddal, NEM nézel bele a tükörbe, különben ezernyi öklöt látnál a levegőbe emelkedni, leszarod a szemből vészfékező mazsolát, nyomsz egy 90 fokos jobbost, hogy visszatérj a sávodba, és már meg is vagy.
Aztán ezt ismételgeted még vagy húszszor, míg a vérnyomásod el nem éri a normál üzemi hőmérsékletet és nyomást.
Ha elérte, már el is érted az út utolsó szakaszát, ahol 2 méter magas betonfalak között vezet a kétsávos út, mintegy 1,5 méter szélességben. Ja és persze kanyarog is. Itt már simán leszarsz mindent, tudod, hogy az ima sem segít, biztosra veszed, hogy senki nem jön szemből (ugyan már, a Hadrianus-villától SENKI nem szokott hazafele menni), és nyomod, ahogy csak bírod.
És egyszer csak ott vagy. Nagy parkoló, az elmaradhatatlan cserje-elválasztókkal. Csak ülsz a tövig nyomott féked tetején, miután észreveszed a piktogramokat: előre csak buszok, jobbra csak buszok mehetnek, megfordulni tilos. Mivel ismered az olasz utakat, nem lepődsz meg, csak csendben sírsz – a hegyvidéki kis utakon már megszoktad, hogy egyszer csak megszűnnek, s ha nem vagy elég gyors és ügyes, ott ragadsz. De egy turisztikai cél kellős közepén?!
Manó szerencsére résen volt. Pár másodperc örökkévalóság után észrevett a cserjesorban egy icipici mintát. Közelebb érve a minta hiánnyá vált, és mi felfedeztük az UTAT, ami a személygépkocsi-parkolóhoz vitt át. Természetesen csak kicsivel szélesebb, mint egy autó, pedig hely lenne bőven a síkság közepén...
Itt vagyunk!
Gyors jegyvétel. Gyors fejvakarás, vajon mit is akart mondani a jegyárus. Manó szerint a végén angolul beszélt, de nekem az is olaszul hangzott. Mindegy, menjünk, csak be, végre be!
(Lelövöm a poént: valószínűleg azt mondta, hogy gyerekkocsival és kisgyerekkel nem kell a kinti parkolóban maradnunk, hanem a meredek és hosszú bevezető útra is bemehetünk autóval, s a benti parkolóban megállhatunk.)
Mindegy, nagyon szép volt a kezdőtúra gyalog is. Pocak fel-alá rohangált, mikor meglátta, hova értünk, Manó pedig... Manónak megüvegesedtek a szemei, a lába helyére antigravitációs hajtómű nőtt, és finoman végiglebegett az olajfa-ligetek között.
Imígyen futva, lebegve, vagy súly alatt görnyedezve értünk el valahova, amit akár bejáratnak is lehet hívni. Azért nem teljes a bizonyosságom, mert ez egy fal volt, két kapu-féle lyukkal, de a fal mindkét szélét meg lehet kerülni, illetve egyéb helyeken is be tudunk térni a romok közé. Mindenesetre a hivatalos betonút ide visz:
Bentről túl sokat nem érdemes mondani – ezt tényleg látni kell. Hármónkat háromféle dolog érdekel, s mindannyian megtaláltuk a nekünk való szépet. Manót a növényvilág nyűgözte le, a ciprus- és cédrusligetek, az olajfák, az irreálisan zöld fű. Pocakot a dobálnivaló kavicsok, a magunkkal hozott szendvicsek és a mászkálásra alkalmas lépcsők, oszlopok. Engem pedig a romok, melyek mostani, töredezett pompájukban is hatalmasak.
Nem, inkább HATALMASAK. Két-három óra séta után már láttál egy belső tóval ellátott színházat, hatalmas csarnokokat, egy lenyűgöző méretű fürdőt, és ki tudja még, miféle épületet. Ekkortájt kezd leesni a lábad a fáradtságtól, s ha nem a ligetek között haladtál, a napszúrás is valószínűleg gúnyosan vihog a tarkód felett.
És ekkor hopp, eléd ugrik egy AKKORA épület, amit nem hiszel el. És az csak a nagyobbik fürdő. Mellette még valami, talán maga a palota, de ezt már nem érdekel, mert az agyad úgysem hiszi el. Ablakok, amelyek elnyelnek egy kisebb családi házat. Oszlopok, amelyekkel felhőkarcolókat lehetne megtámasztani.
Pocakot valahol itt hagyta el ereje és lelkesedése – körülbelül 3 óra ugrabugra és lesemmerem írni, mennyi kilométerrel a lábában. Egy Manó-féle nyakbavétel után szerencsére sikerült túránk utolsó állomását, az izét (egy hosszúkás tó szobrokkal és sétaúttal körülvéve, Canopo a neve), szóval ezt itt megnézni:
Bár a villa területén még akadt jópár sosemlátott épület, mivel a vízparti séta kellemesen felfrissített, a jobbra tanyázó cédrusok látványa lehengerelt, innentől már csak a visszafele útra koncentráltunk, hogy még a legénységi lázadás kitörése előtt autóba szálhassunk.
Feladat sikeresen teljesítve! Autó megtalálva, 10 perc alatt legénység bepakolva, cuccok elhelyezve, GPS beizzítva. Közben megcsodálhattuk az olaszos autóvezetés újabb gyöngyszemeit: a parkolóból mindkét kiálló autó a forgalom irányával szemben ment ki az egy autó szélességű úton, gondolom azért, mert a másik irányba 50 méterrel hosszabb lett volna.
A GPS nagyon hamar elnavigált minket egy horrorisztikus útszakaszra: ha jól láttam a szemem sarkából, Manó falfehéren kucorgott mellettem, de nem merem biztosan állítani, mivel jómagam holtsápadtan markolásztam a kormányt, a métereket számlálva.
A miértre a következő posztban próbálok rávilágítani.
A holtsápadás után már csak 165 kilométer a hegyeken keresztül, kilométeres alagutak, hófehér hegycsúcsok, kopár sziklaoldalak, ehh, csak a szokásos dögunalom.
A legénység azonnal álomba merült, Manó mosolyogva ücsörgött és valószínűleg visszajátszotta maga előtt a napot, én jóízűen durmoltam a volán mögött, olasz pályatársaim pedig minden elkövettek, hogy szakadékban vagy sziklafalban végezzük.
Mivel nem sikerült, örömömben megvacsoráztam, majd posztot írtam.
