Meglepő módon semmi meglepő nem történt a hazaút reggelén.

Időben keltünk (bár hullafáradtan), ettünk, ittunk, elpakoltuk a maradék cuccot. Manó a legénység és a kutya harckészültségét emelte, én pedig nekiláttam bepakolni Izsákba. Addigra annyira belejöttem, hogy 10 után nem sokkal a harci jármű útra készen állt. Manó is nagyon belejött, mert a legénység egy szó nélkül, fegyelmezetten vonult és foglalta el harcállását.

Furcsa volt újra volán mögött ülni… Manó segített elkerülni, hogy a szomszéd utcában lakó nagyfülű nénit elgázoljam, s innentől fogva már csak egyre messzebb kerültünk ideiglenes, háromszintes, egyhónapos, kifűthetetlen és szuperklassz otthonunktól.

S minden egyes perccel egyre jobban fogyott a Marina Romeába tartó 4 órás utunk időtartama is.

Marina Romea… Városnak hívnám, de nem biztos, hogy igaz. Falunak azonban nem falu. Tengerparti kis település, a nyári szezon kivételével majdnem töküres. Talán nyaralótelepnek hívhatnánk, de itt rendes házak, mit házak, paloták állnak.

A bevezető út kanyargós és vadregényes, mint egy Emily Brontë regény. A település megvan talán 1,5 km hosszú, és egyes helyeken akár 500 m széles is. Utcáit hatalmas pineafenyők és a szokásos mediterrán fák szegélyezik, a házak kertjeiben burjánoznak a bokrok, cserjék, fák. Úgy tűnik, mintha a házakat közvetlenül az erdőbe húzták volna fel. Az érzést erősíti a homokos tengerpart és a szélső utca között húzódó keskeny, ámde annál dzsungelesebb pinea-erdő.

Érkezés után házigazdánk, Enea (magyarul Éneász) szívélyesen fogadott, majd bevezetett egyszerűnek számító, itthon erősen a luxus-kategóriát súroló lakásába. Pontosabban kettőbe, mivel két kisebb lakás korábbi egybenyitásából alakítottak ki egy háromszobás, két fürdőszobás lakot. Kaptunk ajándékba egy palack vizet, egy kis butykos izét, aminek az ízét sem tudtam meghatározni, talán a reszelt citromhéjra emlékeztetett leginkább, kaptunk pár jótanácsot (pl. hol van az egyetlen nyitva tartó bolt és étterem), majd visszasietett a Bagno Susy-ba. Ott dolgozott, talán tulaja is volt, mindenesetre a hétfői szezon-nyitásra készítették fel a helyet. Későbbi tengerparti sétánk alapján úgy vélem, ki kellett ásniuk az épületet a homok alól.

Gyorsan kipakoltunk, összekaptuk magunkat, majd rohanás boltot keresni. Elég nehezen lett meg, de megérte: teljesen zárva volt... A vendéglő a másik irányban, immár 1,5 km távolságban, gyerekek nyűgösek, a tisztek is. Oltári mázlinkra a sarkon egy étkezde, ajtaja nyitva, bent emberek – futás! Pénzünk persze nem sok volt, ezért csak egy sört rendeltünk. No meg két pizzát. Gyorsan elindultam tehát ATM-et keresni, hogy megtoldjam szűkös euró-készletünket. A bankautomata csak 100 méter, hamar meglett. Az automata karbantartása sajnos kicsivel tovább tartott... De meglett, aminek lennie kellett (bár lehetett volna több kaja), végzés után pedig futás homokos tengerpartot nézni.

Homok... Nem vagyunk napozás-rajongók, sosem értettük, mi jó van egy helyben feküdni a tűző napon. Ráadásul a homok szinte járhatatlan, alaposan megizzadtunk, főleg a babakocsival. Hosszadalmas munka után sikerült beásni magunkat egy laposabb szakaszra, ahol elég kemény volt a homok ahhoz, hogy Dönci se süppedjen nyakig. Itt mindenki kiélte kreativitását: Pocak elkezdte beásni Gombócot a homokba, Manó fényképezte őket, én gallyakból és kagylókból építettem, Gombóc pedig csendben ette a homokot – pár perc múlva ő csak abban különbözött tőlünk, hogy neki nem csak a cipője és a nadrágja ment tele vele, hanem a szája is.

A kellemes ücsörgésnek egy kotrógép vetett véget: egyre kisebb köröket írt le körülöttünk, elöl tolva, hátul elsimítva a homokot. Próbáltam, de sehogy sem sikerült szemkontaktust létesítenem a vezetőjével, úgyhogy mentve, ami menthető, futásnak eredtünk. Homokban, gyereket és babakocsit cipelve nem volt túl vicces, de legalább le tudtunk csúszni egy homokdűne oldalán – Pocak hatalmas örömére. Na jó, meg az enyémre is, még sosem szánkáztam homokdombról lefelé, fenéken, kezemben egy babakocsival, kocsiban egy Gombóccal... 

A tengerpart és a település között hangulatos erdősáv húzódótt. Hatalmas pineák, egymásba gabalyodó gallyak, sűrű aljnövényzet – igazi dzsungel, még ha csak 100 méter széles is!

Átvágva erdőn, a pár utcát kitevő Marina Romeán, egy kis töltésen, percek alatt elértük a túloldalon terpeszkedő tengeröblöt. Itt összefutottunk pár biciklissel, sétáló párral, kutyafuttató gazdival – a képre nézve talán érthető, miért töltöttünk itt sokkal több időt, mint a homok közepén...

A parti kavicsos sétányt időnként egy-egy halászkunyhó vagy móló szakította meg, a víz meglepően tiszta, szépen látszottak a benne lebegő növények, a fenéken heverő kagylók. A sétányról egy kis töltésre lehetett felmászni. Pocak alaposan ki is használta a lehetőséget, nagy kedvvel mászott fel-le, fel-le, míg persze el nem fáradt. Pihenésképp hol itt, hol ott csücsültünk le a dombra, majd mivel a halászkunyhók zárva voltak, elsétáltunk a legtávolabbi mólóhoz.

A távoli móló kivételesen jó állapotban leledzett (ellentétben a halászok tákolmányaitól), mindannyian fel mertünk rá menni. Még Dönci is vadul lihegett mellettünk, időnként attól féltem, beleesik a vízbe, olyan vehemensen szaglászta a mélyben úszó halakat.

A nap betetőzése a "Naplemente megtekintése gyerekkel, kutyával a tengeröböl mólóján" című festmény megalkotása lett. A mű éppoly giccses, mint amilyennek hangzik, úgyhogy elégedjünk meg inkább egy kevésbé nyálas változatával, a "Naplemente" című alkotással:

Az esténk hasonló, nyugalmas hangulatban telt, fektetés, borozgatás, beszélgetés hajnalig.

Hehe, remélem, senki nem hitte el... Sajnos a gyerekeket megcsíphette a nyünyülégy, vagy elkapták a fertőző gyagya-lázat, mindenesetre Pocak bevetette a sértődött kamasz szó- és viselkedéskészletét, Gombóc pedig... Nos, ő csak ordított, órákon keresztül. Mire elhallgattak, elfogyott a borunk is, amit idegnyugtatónak szedtünk, beszélgetni persze nem tudtunk, úgyhogy a szituációnak megfelelő könnyed, vidám hangulatban tértünk aludni éjfél után.

Másnap sajna korán kellett kelni... Egyrészt még meg akartuk nézni az öblöt a reggeli fényben is, összekötve a kutyasétával. A legénység állapota nem sokat javult, baljós árnyak terültek az egyébként is felhős napunk egére.

Szomorkodni azonban nem értünk rá: Velence csak ránk vár!