Az úttal kapcsolatos legfőbb nagyszülői aggodalom valahogy így hangzott: „De mi lesz a szegény gyerekekkel?”

Bevallom, én sem tudtam, hogy fognak reagálni arra, hogy egy hónapra máshova költözünk. Persze azt sejtettem, hogy Méreggombóc világába nem hoz túl nagy változást az út, de a négyéves nagylány esetében ebben nem voltam biztos. Mindenesetre mostanában érdekes változásokon megy keresztül a legénység. Aki az egyik nap úgy játszik a megtépázott idegeinkkel, mint egy harcias kisoroszlán a pamutgomolyaggal, másnap lehet, hogy a család legerősebb lelki tartóoszlopa lesz.

De nézzük egyesével!

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, Méreggombóc névválasztása nem véletlen. Bárhol és bármikor képes előadni a hattyú halálát, krokodilkönnyek közt borulva a földre. Nála nincs kis hangerő, kőkeményen érdekérvényesít. Kell is, mert Pocak, a legkisebb lévén az oviban, otthon megrészegül a hirtelen ölébe hullt erőfölénytől, és a nagyoktól elszenvedett sérelmeit spontán csoportterápia keretében próbálja újrajátszani öccsével, immár fordított szereposztással. Válaszlépésként Méreggombóc nem valami cseles vagy kifinomult stratégiát választott – ő „a nagy erő, nagy hang” taktikájában hisz. És alkalmazza is – minden esetben. Akkor is, ha a nővérével egy időben kiszemelt kisautó a tét, és akkor is, ha a kanállal teszek egy tétova, késleltető mozdulatot, mielőtt a szájához emelném. Úgyhogy eddig, természete és kora miatt, a kis Gombóc volt a gyenge láncszem a családban, főként hozzá alkalmazkodtunk. Épp ezért az első évében igen keveset mozdultunk ki hosszabb időre, amivel mi és a külvilág is jobban jártunk.

Ez így volt egészen mostanáig. Az Olaszországba vezető kétszer 7 órás autóutat gyakorlatilag egy pisszenés nélkül végigülte, aludt vagy nézelődött, igaz, csak néha eresztett meg közben egy-egy félmosolyt, nehogy elbízzuk magunkat. Hamar felfedezte az új házat, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy gond lenne, hogy nem otthon vagyunk. Persze itt sem váltott kisebb hangerőre, ha úgy érzi, hogy sérelem érte, azt ország-világnak elpanaszolja, de maga a környezetváltozás nem jelentett problémát. Na jó, a kezdeti öt fokos hideg neki sem tetszett, de ezzel mindannyian így voltunk.

Pocak neve sem véletlen, ő az, aki szerint „úgy ropog a lábunk alatt a hó, mint a pattogatott kukorica”, és akinek barkochbázás közben ez a feladványa:

- Gondoltam! Arra gondoltam, hogy főzzünk pudingot!

Az ő világának ritmusát és rendjét nem a Nap és a Hold járása, hanem a reggelik, ebédek, vacsorák örök körforgása határozza meg, melyek közt kitartóan lobbizik egy-egy plusz finomságért, lefekvésnél pedig elsuttogja, hogy a délután megevett palacsintáról fog álmodni. Talán a mindig teli has, talán az észben tartott aznapi menü boldog bizonyossága miatt Pocak egy kis Buddhaként viseli a nehézségeket, a nagy változásokat, és a legkellemetlenebb dolgokban is talál valami érdekeset és jót. Érthető volt tehát a döbbenetünk, mikor pár hónapja kiderült: a dackorszak egy utolsó, nagy hadjáratot indított ellenünk. Reggel óvatosan lessük, milyen lábbal kelt a kiskamasz, este pedig kupaktanácsot tartunk arról, hogy na és ebben a helyzetben mi a jó reakció? A délelőttbe vészjósló, sötét felhőként kúszik be a sok csakazértis és csakazértse, hogy (jellemzően a késődélutáni órákban) elsöprő erejű viharként kitörjön és kitombolja magát a nagybetűs Hiszti. Ezután pár óráig élvezhetjük a felfrissült, kitisztult, régi Pocak társaságát, hogy aztán éjjel újra erőt gyűjtsenek a sötét hatalmak.

És ez nincs másként Olaszországban sem. Egyik nap alig várja, hogy sétáljunk, mosolyogva kiáltgatja a „buona sera”-t a járókelőknek, nagylányos büszkeséggel cipeli a boltból a kisszatyrot, otthon pedig édesen eljátszogat az öccsével. Másnap viszont tehetetlenül figyeljük átváltozását kiskamaszba.

Na és a kutya… Ő most nagyon kiesett a pikszisből, úgyhogy csak halkan írok róla ide egy kicsit. Ő már otthon is falkavezérnek tekintette magát, és ebben az sem zavarta, hogy nem az. Az olasz házba érkezve pár napig nem volt gond, akkor azonban úgy gondolta, ennyi idő elég is volt az elbirtokláshoz, úgyhogy elkezdte megjelölni újonnan szerzett területét. A ház berendezésének és a család nyugalmának megőrzése érdekében a napjai innentől főként az udvaron teltek.

Egy délután, amint épp a napon heverészve töltötte sanyarú száműzetését a kertben, hirtelen elsötétült az ég. Betonszürke felhőket fújt a fejünk fölé a hegyek felől süvítő szél, és perceken belül kitört a vihar. Ekkor már nem volt olyan őszinte Dönci mosolya, a teraszon halk nyöszörgéssel próbálta megpuhítani a regnáló falkavezér kemény szívét. Egy ideig még hagytuk, hadd ülepedjen le neki az élmény, majd beengedtük. Azóta kisangyalként követi az utasításaimat, póráz nélkül sétáltatom a város utcáin, és hagyom, hadd szaladgáljon a kis parkban, hisz tudom, úgyis visszajön. Az eddigi lázongás után ez leírhatatlan élmény! Egy csepp keserűség keveredett csak az örömünkbe, és az a csepp tényleg csak egy csepp. Illetve egy kisebbfajta tócsa. De én optimista vagyok, és a sétán mellettem ügyesen lépegető kutyusra gondolok. Ki tudja, talán tényleg megváltozik, és ez egy gyönyörű barátság kezdete.