Ott hagytam abba, hogy tetőre hágattam az izgalmakat: elmosolyodik Manó vagy sem? Átölel vagy ülve marad? Hazaérünk gond nélkül, vagy ismét magunkra vonjuk a szlovén rendőrség haragját?

Manó bölcs politikusként elmosolyodott, de ülve maradt. Majd látva a fejem, gyorsan átölelt, de szirupos vigasztalást hiába vártam tőle. Kénytelen voltam abbahagyni jól induló kétségbeesés-rohamomat, és inkább álomba merültem.

A pakolás napja lassan indult. Késő kelés, ágyban lustizás a gyerekekkel, meg mindenféle szokásos, ami gyerek nélkül 10 másodperc lenne, de nekünk 20-30 percig is eltart. Egyesével.

Mivel eléggé eltelt az idő, Manó úgy gondolta, legyen kövér ludunk: ne pakoljunk, piacoljunk. A főtéren a heti piac zajlott épp, sosem láttuk még, nézzük meg jól. Így tettünk, majdnem vettünk egy mandarinfát, de mivel nem ehető gyümölcsöt hozott, majdnem vettünk inkább egy citromfát. Akkora citromok lógtak róla, mint két öklöm, s ez lett a veszte is: nem vettük meg, mert nem bírta volna a hosszú utat – egy csupasz karót meg minek cipeljünk három napon keresztül?

Majdnem vettünk helyette pár szép virágos bokrot, de ezek sem bírták volna jobban. Úgyhogy végül vettünk egy töltött csirketekercset, amiből némi rizs segítségével fantasztikus ebéd rittyent. Meg vacsora. Meg… Meg annyi kaja maradt, hogy egész nap ennünk kellett, így a 9 tojásos rántotta másnap reggelre maradt.

Piac és degeszre evés után azonnal munkához láttunk. Hamar megtaláltuk a tökéletes munkamegosztást: Manó kutyát sétáltat és Gombócot tutujgatja, hogy senki ne legyen láb alatt. Pocak és én pedig pakolunk. Mindannyian remek munkát végeztek: nem léptünk sem Dönci, sem Gombóc farkára, ööö, szóval akármilyére, Pocak nagyon ügyesen szaladgált fel-le, hordta a csomagolni valót, tuszkolta a zsákokba, szatyrokba. Pár óra alatt mindennel elkészültünk, a házat is visszaállítottuk majdnem eredeti állapotába.

(Csak majdnem, mert az időközben magjavított dolgokat nem állítottam vissza eredeti állapotába). Csak a koszt hagytuk békében pihenni, hiszen a takarítás is benne volt az árban. Dönci kunkori ajándékait azért összeszedtük a kertből és a szürke kukába rejtettük.

Miután alaposan elfáradtunk, következett Pocak napjának fénypontja: a kutyaséta. Gondosan elbúcsúzott Rocco kutyától, akivel rengeteget játszott az elmúlt hetekben, integetett az ajtó-kopogtatóknak, fel-le szaladgált a domboldalon.

Dönci lefárasztása után folytattuk Pocak fárasztását: jöhetett a közös séta. Ezalatt bejártuk a jól megismert utcákat, tereket, utoljára kigyönyörködtük magunkat a hatalmas havas hegyekben, felkerestük kedvenc boltunkat, hogy jóféle talján hazait vegyünk, és elbúcsúzzunk a boltos bácsitól.

Ő sajnos pont aznap nem volt bent, úgyhogy a könnyes búcsú elmaradt. Pocak azonban az eddigi 2-3 szem zselés cukorka helyett egy csomag Kinder szeletet kapott. Nem szomorodott el túlzottan...

Eddigre tényleg elfáradtunk, még a gyerekek is, úgyhogy elindultunk elsődleges és legfontosabb célunk felé: süteményt enni a kávézóban.

Ezt én már itthon elterveztem, minden nap alaposan készültem rá, hogy talán most… Aztán sosem lett belőle semmi, vagy a gyerkőcök fáradtak le délutánra, vagy zárva volt a Garden, vagy valaki megvétózta a javaslatot. Mivel több esélyünk nem volt, úgy döntöttünk, hogy mindenképpen megyünk, ha Gombóc ordítóestét rendez, akkor egymást váltva ülünk be, míg másikunk otthon marad vele.

Szerencsére semmi ilyen nem történt, sikerült végre három finom süteményt ennünk, inni mellé egy-egy sört, és még a fáradtság-ordítások előtt hazaérni. A napból nem sok másra emlékszem, szerintem mindenki hamar elaludt, elsőnek a gyerekek, majd a búcsúbor elfogyasztása után mi is.

Alvás és hajtás után következik: Marina Romea!