Azt tartja a mondás, hogy az olaszok lazák.

Tegnap reggel borús napra ébredtünk. A várost teljesen bebugyolálta egy alacsonyan vándorló felhő, esti sötétség borult a házakra, a sűrű eső pedig hajnal óta kitartóan szemerkélt.

Négyen vannak, és kezdenek az idegeimre menni.

Kicsivel több, mint félidő eltelt. Úgy érzem, itt az ideje némi számvetésnek, bár ez a szó túl komolynak hangzik. (Sajna most olyan esőcsepergős, felhőborulós, szomorkás nap van, hogy szinte sírok, hüppögök.)

Az úttal kapcsolatos legfőbb nagyszülői aggodalom valahogy így hangzott: „De mi lesz a szegény gyerekekkel?”