Madárcsicsergős, levendula-illatú hangulatban hagytam abba. Ebben is folytatom. 

Egy egészen rövid ideg.

Csak addig, amíg a GPS egy hirtelen balkanyart javasolt (melyet be is néztem, és szégyengyalázatos módon, záróvonalon kellett megfordulnom). A balkanyarból sok pici, majd még nagyobb kanyar lett. Az aszfaltot felváltotta valami furcsa anyag, mely leginkább az űrkikötők környékét ellepő megszilárdult, repedezett homokra hasonlított.

Az egyre nagyobb kanyarokat egyre keskenyebb út és egyre nagyobb emelkedők kísérték.

80 lóerő. 4 személy, 1 kutya és a csomagok.

Ha bárki szembe jött volna, két választásom lehetett:

• Belefordulok az árokba/szakadékba.
• Megállok és megvárom, míg a másik fordul bele. Ez esetben nem tudunk többé elindulni.

Konstans para, kettesben motorbőgés és rohamos esteledés mellett beértünk San Valentino apró utcájába, mely pont a főtérbe torkollott. San Valentinoról majd később, most elég annyi, hogy a főtere maga a főútvonal, melyen sokan ácsorognak, kényelmes sétával pedig pár perc alatt bárhová el lehet jutni. (Autóval jóval több lehet, köszönhetően a sok sikátornak és emelkedőnek.)

A főtértől már csak egy éles kanyar hegynek fel, a helyi iskola és a Municipio előtti parkolóban fék, motor leáll, levegő ki. Valamivel hét óra előtt járhatott.

Megérkeztünk. Most tényleg. Komolyan.

Míg Manó segítségével a legénység elfoglalta a szállást, én a pakolást intéztem:

Szokás szerint most azt kellene írnom, hogy természetesen itt nem értek véget a kalandok, és esténket még számos probléma árnyékolta be.

.
.
.

Neeem, nem leszek ilyen szemét!
.
.
.

Sajnálom... TÉNYLEG nem értek véget a problémák.

Megbeszélés szerint a lakás 5 fokra volt "felfűtve". Megérkezéskor nekünk kellett a termosztátot nagyobbra állítanunk. Ezt megtettük, a termosztát be is kapcsolt, de meleg sehol.

Pár ezer forint eltelefonálása után már tudtuk, hogy:

• hol van a kazán,
• hol van a kapcsolója (könnyen elérhető helyen, hogy akárki, még véletlenül is kikapcsolhassa),
• melyik kapcsolót nem szabad elmozdítani, különben leeresztjük vizet a zárt fűtési rendszerből.

Ellenben nem tudtuk, hogy miért nem működik még mindig a fűtés.

Mindannyian kabátban, sálban és sapkában ültünk vagy rohangáltunk a házban. Pocakot azzal szórakoztattam, hogy a megfagyott lehelletünkből jégszobrot faragtam. A kutya kékülni kezdett. De meleg, az sehol.

Végül a számítástechnika szokásos megoldása segített: RESET. Van egy RESET gomb a kazánon, azt megnyomva – neeeem, nem kezdett működni, de utána ki- és bekapcsolva a termosztátot, egymásra talált a két rendszer, és elkezdett fűteni!

Megnyugodhattunk végre. Erősen későre járt, a gyerekeknek rég ágyban a helyük, vacsorázni is kellett volna valamit. 

Vacsora gyorsan letudva a maradékokból. De egy teljesen kihűlt, háromszintes ház nem fog felmelegedni túl hamar... (Most, 3 nappal később már egészen tűrhető, de zokniban a padlóra lépni még mindig öngyilkosság.)

Végül mindenkit bebugyoláltunk, Méreggombócnak kiságy fel, sűrűn csekkolva, mennyire hideg a keze. Pocak kettőnk közé, a testünkkel melegítettük – ő volt az egyetlen a házban, akinek meleg volt a keze.

És végre alhattunk.

Ami persze nem igaz, mert... Mert a hálószobák radiátorai alig melegedtek. Szerencsére figyeltem, amikor a fűtésrendszert építették nálunk, még emlékeztem a varázsszóra: légtelenítés.

Késő estére végre tényleg le tudtunk feküdni, ment a fűtés, a lehelletünk pedig szépen szállt a lassan melegedő szobákban.