Nel mezzo del cammin… Bizony, már az utunk felén tartunk.

Ezt talán Pocak is érzi, mert szinte minden másnap megkérdezi, jövünk-e még Olaszországba? Először a boltostól kapott zselécukorka elfogyasztása után hangzott el a kérdés, de mikor már egy sima séta vagy egy nagy, udvari játék után mondta, abból gondoltam, hogy tényleg jól érzi itt magát.

Az utazás közelgő végére én is szomorúan gondolok, bár nincs hiányérzetem az eltervezett dolgokkal kapcsolatban. Igazából csak két dologra nem szántam még időt, amire eredetileg szerettem volna.

Az egyik az olvasás. Erre otthon sincs mindig időm, nem lepődtem meg hát, hogy San Valentinóban is két hetet kellett várni az első oldalakra. Kihagyni viszont semmiképp sem akartam, szeretem, mikor egy könyv és egy utazás élménye teljesen összefonódik az emlékeimben. Természetesen egy olaszt választottam, Lampedusától A párduc című történelmi regényt, magyarul. Ebbe tört bele a bicskám olaszul, bár az oldalakat behálózó, túlburjánzó mondatokat anyanyelven olvasni sem kis kihívás.

A másik dolog: elmenni egy itteni misére. Nem vagyok nagy templomlátogató, de időről-időre jó dolog bekukucskálni ebbe a titokzatos világba. Voltam már magyar, lengyel és orosz misén, nem volt hát kérdés, hogy egy olaszt is végighallgassak.

Pár éve Bécsben történt, hogy a metróból tévedésből rossz állomáson szálltunk ki. De a lépcsőn felcaplatva nem a nyüzsgő főváros egyik széles sugárútján vagy forgalmas utcáján találtuk magunkat, hanem egy teljesen kihalt, kör alakú téren. Már sötét volt, csak egy-két lámpa világította meg a macskaköveket, a magas épületek pedig elsiető cipők kopogását visszhangozták. A tér közepén egy templom állt, s az ajtaját kinyitva olasz nyelvű mise hangjai szűrődtek ki bentről. Lenyűgözve hallgattam a templom vastag falai közt úszó dallamos szavakat, annyira illett ez a nyelv az egész rítushoz, annyi élet és misztikum költözött a számomra ismeretlen szertartásba, mintha régészként egy ásatás során nemcsak egy ókori épület romjaira, de a több ezer éve változatlanul benne élőkre is rábukkantam volna. Azóta is ez talán a legkedvesebb bécsi emlékem.

Úgyhogy ma délután Pocakkal felkerekedtünk, hogy meghallgassunk egy misét a székesegyházban. Érdeklődve ültünk be a padok közé. Rajtunk kívül csak egy ember üldögélt ott, pedig már csak pár perc volt öt óráig. Pocak suttogva, kérdezgetve fedezte fel az épület apró részleteit, nézte, jön-e már a bab (pap), én pedig vártam, mi fog történni. Öt óra után szép lassan szállingózni kezdtek a hívők, a végére már vagy tízen voltunk a dísztelen falak közt. Egyszer csak felhangzott az első mondat. Pap azonban sehol. Sorjáztak a dallamos szavak, a hívők ismételgették, amit kellett, amikor kellett, papot azonban nem lehetett látni. Már azt hittem, felvételről játsszák be az egészet, de ahhoz túl közeli és élethű volt, mintha az oltár mögül beszélne valaki. Ettől azonban olyan halk volt, és az akusztika miatt olyan érthetetlen, hogy esélytelen volt bármit is kihallani belőle. Negyedóra múlva halkan kisunnyogtunk az ajtón, és körbejártuk a templomot, van-e esetleg a templomnak egy titkos, hátsó terme, ahol a tényleges mise folyik a beavatottak számára, de nem találtunk másik bejáratot, ami nyitva lett volna (ráadásul a többi hívő is a papmentes teremben ült, tehát úgy tűnik, ez így volt rendben).

Így hát lemondtunk az élményről mára, elmentünk a boltba, ahol Pocak begyűjtötte a megjelenéséért járó zselécukorka adagját, és egykedvűen hazabaktattunk.

És még a sör is elfogyott…

… ha ilyen bajok vannak, ugyan mi végre lett emberré a Megváltó?

                                                                                                  (Lampedusa)