Amilyen komor hangulatú előrejelzéseket olvastunk az előző napokban, lelkiekben már felkészültünk a félméteres hóra, a -15 fokra, elakadásokra, hóátfúvásokra.

Örültem, hogy nemrég elvégeztem egy vezetéstechnikai tréninget, de nagyon reméltem, hogy nem kell élesben bemutatnom újonnan szerzett tudásom a teljes család előtt.

Indulás után szembesültünk a megfellebbezhetetlen ténnyel: süt a nap. Nagyon. Szerencsére van polárszűrő napszemüveg, ami jól jött a vakító fehér tájon becsillogó tavaszi napsütés ellen.

Eseménytelen, unalmas, de szép utunk volt a szlovén határig. Itt megálltunk egy benzinkút-kisvendéglő keverékében pár falatra, pisire, tankolni és autópálya-matricát venni. Fura dolog, hogy már itthon is elektronikus az autópálya-díj rendszere, a szlovénoknál azonban a matrica dívik... Mindegy, szó nélkül hámoztam le a matricát, hengergettem a ragadós felét a nadrágomon (aktívan magyarázva Pocaknak, miért is szükséges ez), majd a már kevésbé tapadós ragacsot felnyomtuk a szélvédő tetejére.

Akkor még nem sejtettük, hogy ezen 10 másodperc alatt két szlovén jogszabályt szegtünk meg.

De amíg ez megtörtént, igyekeztük elfogyasztani az otthonról hozott kaját a helybenvett kávéval és üdítővel, suttyomban feltörölni a kutya hányását a padlóról, majd felemelt fejjel távozni.

A hazai szép idő Szlovéniában is folytatódott. Már-már madárcsicsergéses hangulatba sikerült emelkednünk, mosolyogva nyomtam a gázpedált az ismerős utakon (pár éve Szlovéniában őszöltünk, akkor még csak Pocakkal).

Egyszer csak egy kínai street food furgonra hasonlító jármű húzott balról mellém, kihajolt az ablakon egy nő és alaposan végigmért. Majd padlógáz, bevágott elém és felvillant az Inspection felirat.

Autópályáról le, kis kanyar, nagy kanyar, körforgalom, behavazott parkoló, stop.

Udvarias rendőrnő és rendőr, angoltudásuk a kínai street food furgonéval vetekszik. Manó beszél lengyel, én kicsi lengyel, kicsi orosz, de azért megizzadtunk, amíg az autópályadíj pontos fizetéséről eszmét cseréltünk.

Az első 300 eurós tételnél valamivel jobban kezdtem izzadni.

500 eurónál már komolyan aggódtam a hőmérsékletem miatt – odakint mínuszok, ha kilépek, elfagyok.

Kiléptem, mert kintről erősen és kedvtelve hívogattak. Kis ácsorgás után beinvitáltak a furgonba, ahol sajna semmi food, annál több laptop, távbeszélő, kézi nyomtató és effélék sorakoztak. Mint kiderült, a matricát TILOS a szélvédő felső, sötétített csíkjához ragasztani, mert akkor nem látja a kamera. És tilos a matricát a ruhánkon megsümörgetni, mert ha nem tapad, át tudjuk tenni egy másik autóra. A két kihágás összesen 500 euró, ha elismerem vétségem, eltekintenek a sümörgéléstől és megelégszenek 300-al.

Megelégedtem. Sőt... Vagy sikerült olyan megelégedett fejet vágni, mint Méreggombóc a reggeli tej után, vagy sikerült (megint) eljátszanom a kicsi szerencsétlen srácot, aki megfagy. Én ez utóbbira tippelek, mindenesetre megelégedtek 150 euróval is.

Ennyi pénz volt nálunk összesen. Bankkártyára és pár pénzfelvételre rendezkedtünk be, a 150 euró az olasz autópályadíjra és egyéb, előre nem látott költségekre kellett volna.

De legalább megúsztuk. Matrica jó helyre ragasztva, padlógáz és viszlát, Szlovénia! Meg sem álltunk a napsütötte Itáliáig, ott is Goriziáig.

Illetve... Így kellett volna történnie, ha... Ha a határt átlépve a Goriziába vezető utat kvantum-térugrás nélkül is meg tudtuk volna közelíteni. Máig nem tudjuk, hol és merre kellett volna fordulnunk (ugranunk? repülnünk?), hogy jobbra térhessünk.

Így azonban maradt a bánatos szemmel integetés: emitt mi, jobbra betonfal, és mellette párhuzamosan az út, mely a földi Paradicsomba vezet. Mi pedig egyenesen az olasz autópálya-rendszer felhajtó szakaszának...

Szerencsénkre a GPS-ünk (mobilos, Sygic, néha kissé ostoba, de időnként NAGYON jól jön) azonnal kapcsolt és tervezett. Mintegy tíz perces késéssel ugyan, de megérkeztünk Goriziai szállásunkra, ahol némi pakolást követően elfoglalhattuk szobánkat.

Illetve... Így kellett volna történnie, ha nem a szomszéd ház előtt állunk meg és csöngetünk egy darabig. Pár perc semmi után rájöttünk, talán a mellette lévő épület az, a kis zsákutcán befelé – megfordulni azonban nem tudtunk a szűk úton. (Mely amilyen keskeny volt, olyan mély árok kerítette két oldalról is.) Hogy ne kelljen tesztelnem Izsák terepjáró-képességeit, a tolatást választottam, ami vaksötétben, két oldalt árokkal, sötétített hátsó üvegnél csöppet sem kellemes.

De legalább megtaláltuk a helyes házat, be tudtunk csöngetni, és némi pakolást követően elfoglalhattuk szobánkat.

Illetve... Így kellett volna történnie, ha bárki meghallotta volna a csengetést. Sajna nem, Pocak és a pisi pedig egyre kevésbé kívánták egymás társaságát, úgyhogy pár perc néma kapubámulás után Manó elkísérte Pocakot locsolni, én pedig kezelésbe vettem a csengőt. 

Rendes csengőre tessenek gondolni, afféle Jézuska-váró kiskolompra.

No, ezt én úgy megcsengettem, hogy a fülem még percekig visszhangzott tőle, de legalább mozgás támadt odabent. (Mármint az addig odakint morgó embermagas fekete kutyán kívüli mozgás.)

Ééééés most! Igen, MOST be tudtunk állni, kipakolni, és szobafoglalás!

De...

Természetesen van egy de. Elfoglaltuk a szobát, de nem volt rendes fűtés. Maximum 18 fokra lehetett felvenni.

Rongy népség, hördülhetnek fel páran, hát már rongyos 18 fokban is halált kiáltanak?

Igen. Ötletes megoldással ugyanis a termosztátot közvetlenül az egyszem fűtőtest fölé helyezték el, úgyhogy a 18 fokot valószínűleg csak a termosztát nyomógombjai körül lehetett mérni. Áthidaló megoldásként a házigazda felajánlott egy elektromos ventillátort, némi melegfújó képességgel. A majdnem langyos levegőt akár 40-50 cm távolságba is el tudta lőni, de még mindig hatékonyabb volt, mint pl. meleg vízzel feltölteni az ágyunkat.

A hely egyébként melegebb időben roppant kellemes lehet, konyhája rusztikus, pár napot biztosan el tudnék ott ücsörögni. (Mondjuk ezt most is elég könnyű, 15 perc ücsörgés után odafagy az ember...)

Mivel aznap semmi egyéb érdemleges nem történt, nekiesek a következő posztnak – az Igazi Olasz Autóútnak!