Nos, Velence nem csak ránk várt...

De haladjunk szép sorjában.

A reggeli koránkelést sikeresen gyógyítottuk egy öböl-sétával; a halk csobogás és a sirályok rikkantása picit lenyugtatta fáradtságtól zaklatott lelkünket. Pocakot inkább felélénkítette, de szerencsére ő 10 perc autóban alvás után úgy ébred, mint aki nyolc órát aludt. (Mármint általában mások. Mi ennyi alvás után még csak mosott szarnak nézünk ki.)

Míg tiszttársam a legénységet egrecíroztatta a harckocsi mellett, én megint bepakoltam, írtam egy búcsú SMS-t Éneásznak, és hajrá, Kansas!

Igaz, akkor még nem tudtuk, hogy Kansasba megyünk. Csak útközben lett gyanús: végtelen búzamezők, tökegyenes utak, napsütés... Talán Kansasban kicsivel kevesebb a mediterrán növényzet, de egyébként tökéletes a hasonlóság. Már kezdtem is unni, de mázlimra megérkezett az autópálya.

Olyan 200 km múlva már nem örültem ennyire... Elnéztem egy lehajtót, s onnantól olyan bonyolult kanyargásba kezdtünk a GPS-t követve, mintha Róma belvárosában járnánk. Ami eléggé meglepő, hiszen Velence a tengeren van, odafelé pedig egy tökegyenes út vezet. Mi ezen a tökegyenes úton tekeregtünk, hajtottunk fel és le. Azt hittem, szégyenszemre nem sikerül Mestréből (Velence elővárosa, a parton) átérni Velencébe.

Végül valamelyik a sokféle gondviselőnk közül megsajnált, elémdobta Velence bejáratát, s már csak be kellett állnom az előre lefoglalt parkolómba.

Első Velence-látogatásunk alkalmával nem foglaltam parkolót, de hatalmas mázlink volt. Egyetlen egy darab szabad hely volt még a 10 emeletes épületben, a legfelső szinten, nyitott téren, ahol az autónak még csak-csak, de a tükröknek és az ajtónyitásnak már nem volt hely. Megfogadtam, ilyet többé nem játszunk, ha nincs hely, vissza kell mennünk Mestrébe, autót letenni, majd vonattal be, ami elég sok idő. Úgyhogy most előre vettem egy napijegyet.

Nos, az előre foglalt parkolóhely (24 euró!!!) a parkolóház 10. emeletén, annak is a hátsó traktusának egy félreeső csücskében volt. Pontosabban: sehol sem, mert csak annyi instrukciót kaptunk bejövetelkor: menjünk a tizedikre, és ott hátra, ott lesz még hely.

Valóban, volt hely... 3-4 mellett is elmentünk, ahol a csillogó SUV-ok tulajai két helyet foglalva álldogáltak. Igaz, ami igaz, darabra megvolt a hely. Méretre azonban a 3-4 hely összesen, ha kiadott másfél autónyi szélességet.

Végül úgy tudtunk megállni, hogy csak a sofőr oldali ajtók nyíltak, azok is maximum félig. Eltartott egy ideig, mire a túloldalon üldögélő Gombócot és a kutyát kiszedtük... Szerencsére elég hűvös, szeles, kissé esős idő kerekedett, úgyhogy nem izzadtunk le a nagy melóban.

Velencéről azt hiszem, nem kell sokat mesélnem. Képekről mindenki ismeri, ott lenni pedig... Hát igen... Csöppet sem romantikus, roppant stresszes és kimerítő. Miért?

Tömeg.

Akármikor megy az ember, óriási tömeg van. Turista turista hátán. Dögnagy bőröndöket cipelők, kibaszott szelfibottal hadonászó degeneráltak, húdekúl életérzésű kőgazdag fiatalok, akik a mesterségesen rongyosított menő cuccukban, mólókon lazán elnyúlva próbálnak úgy tenni, mintha csóró egyetemisták volnának. Ami Velence árszintjét tekintve elég viccesnek néz ki...

A taktikánk az volt, hogy befogjuk szemünket, fülünket, nagyon gyorsan elrohanunk valami félreeső utcába, és onnantól úgy megyünk, hogy ahol embert látunk, átfordulunk az ellenkező irányba. Így egész jól ki lehet szűrni a turistákat, és klassz helyeket is lehet találni. Szerencsére az emberi hülyeségre mindig lehet alapozni, így azok a helyek, amelyek nincsenek benne egyetlen útikönyvben, TripAdvisoros cikkben, facebookos megosztásban sem, eléggé üresek szoktak lenni.

Most azonban megígértük Pocaknak, hogy hajózunk is. Ráadásul hamar elkezdett fáradni (igaz, ő csak futva közlekedett, még a meredek hidacskákon is), úgyhogy gyorsan találni kellett egy kajahelyet és egy Vaporetto-kikötőt. (Ez az ottani BKV-busz, csak hajóból van és a vízen jár.) Kajahelyből nincs hiány, csak az olcsóbb fajtájából, de a csatornától beljebb sikerült találnunk egy olcsóbb, kellemes kiülőst. Mögöttünk hömpölygő tömeg, a pincér kellemes olasszal átszőtt brit akcentussal kérdezgetett, Manó pedig talán ezen elbambulva két felnőtt, egy bélpoklos négyéves és egy állandóan éhes egyéves részére mintegy másfél pizzát rendelt, a kisebbik fajtából. Azóta sem tudta elmagyarázni, mi alapján döntött így, biztosan a stressz – mindenesetre éhesek maradtunk, ami valószínűleg tovább fokozta a stresszt.

Ilyenkor szokta az ember megjutalmazni magát valamivel, pl. egy kis vásárlással. Én kezdtem (és egyben zártam is) a sort: javasoltam, hogy vegyünk egy igazi velencei álarcot Pocaknak. Azt hittem, nagy ellenállásra számíthatok tiszttársamtól, de szerencsére pár perc válogatás múlva egy gyönyörű, Pocaknak való álarccal tértek vissza, amit a későbbi séták és hajókázások során elég sűrűn hordott.

Imígyen stresszelve és stressz-oldva sikerült felszállnunk az 1-es hajójáratra. Ez a turisták kedvence, mivel a leghosszabb útvonalon jár, érintve minden fontos helyet. Az ennek megfelelő tömeget tessék szépen elképzelni... 

Kiderült, hogy babakocsival nem is szabad a nyitott részen állni, csak a benti, fedett teremben. Itt elvileg van külön hely babakocsinak, tolószéknek, de senki nem törődik vele. A kocsit szinte az emberek köré kellett hajtogatnom, hogy elférjünk. Gombóc szerencsére jól tűrte, nézelődött, csak néha nyűgösködött egy kicsit. A tömeg is cukinak találta, mosolyogtak rá, szinte a nap is kisütött.

Mindaddig, amíg Manó meg nem jelent a színen. (Odakint kezdett hideg lenni.) Gombóc meglátta, s onnantól nem hagyta abba az ordítást. Igazi, tüdőből jövő ordítás, ami pont egy hajó belsejébe való. Kénytelenek voltunk egy random megállóban kiszállni, ahol megejtettünk egy tisztasági pelenkacserét – mint kiderült, teljesen feleslegesen. 

Mindenesetre az ordítás olyannyira mérséklődött, hogy újfent hajóra tudtunk szállni, el a Szent Márk térig, ahol egy gyors fordulóval már fenn is ültünk a visszafelé tartó járaton. Mivelhogy későre járt. Nagyon későre... Velencéből még 3,5 óra az út ljubljanai szállásunkra, és már erősen elmúlt öt óra. Azt pedig kihagytuk a számításból, hogy a hajó nem autó, nem is busz. Igaz, hogy saját sávja van, de lassú, nagyon lassú...

Azt hittük, sosem érünk vissza a parkolóhoz. Mire megtörtént, lélekben már feladtam a kellemes napsütésben vezetést, és készültem az éjszakai módra.

Mielőtt visszapréseltük volna magunkat a félajtónyi réseken az utastérbe, még el kellett intéznem a parkolójegyet. Mivel előre váltottam, de nem volt róla semmi papírom, állítólag valamit intéznem kellett. Oda is ballagtam a parkolóőrhöz, aki beszélt angolul. Én is beszélek, úgyhogy mutattam neki a parkolójegyemet, és elmondtam, hogy már előre kifizettem, mit kell csinálnom a jeggyel.

Innentől egy Kafka-dráma közepébe csöppentem. A két főszereplő (parkolóőr és én) kb. ugyanazokat a mondatokat ismételve, a megoldáshoz szemernyit nem közeledve magyarázott egymásnak. Kezdtem kételkedni, hogy tud-e a fickó angolul. Később abban is, hogy én tudok-e. Valami efféle hangzott el:

ÉN (jegyemet mutatva): kifizettem előre a parkolást, mi a további teendő, hogy ki tudjak állni?

Ő: kérem a jegyet.

ÉN (jegyemet mutatva): de hiszen itt van a kezemben.

Ő: nem, ez nem jegy. Kérem a jegyet.

ÉN: dehogynem, hiszen ez a jegy.

Ő: nem, ez nem jegy. Kapnia kellett egy jegyet.

ÉN (jegyemet mutatva): de nincs más jegyem, a neten nem kaptam semmit, csak bejövetelkor kaptam ezt a jegyet a sorompó melletti automatából.

Ő: ez nem jegy. Kapnia kellett egy jegyet.

ÉN (jegyemet mutatva): de hiszen itt van a kezemben, ezt kaptam...

Ő: ez nem jegy. Kérem, mutassa meg a jegyét.

A kommunikáció totális csődje, vegyítve a kétségbeesés alacsony szobrával... Sok-sok hosszú perc után esett le, hogy a parkolójegyet a másik zsebembe tettem, amit én mutogatok, az a méretre, formára és mintára nagyon hasonló hajójegy. Igen, igen, az én hibám, Manó roppant jól szórakozott, de szerintem a fickónak jót tenne még pár óra nyelvlecke. Pár rövid szó betoldásával megoldhatta volna a problémát, pl. az "ez nem jegy" helyett próbálhatta volna az "ez nem az a jegy" formulát is, ha már oly takarékosan akart bánni a levegővel. Haladó szinten akár az "ez egy Vaporettóra szóló jegy" formulát is elsüthette volna, tökéletesen tisztázva a helyzetet, megspórolva mindkettőnk idejét és nekem több kiló stresszt. (A sokadig perc után már komolyan aggódtam, hogy mi innen nem indulunk el sehova, Velence lenyúlja az autónkat és itt kell koldulnunk.)

Minden jó, ha vége, a szabadulás örömére nekilódultunk, kifelé már majdnem nyílegyenesen vezetett az út, és úgy gondoltuk, semmi sem állhat az utunkba Ljubljanáig.

Akkor még nem tudtuk, mekkorát tévedtünk.