A hirtelen fagyhalált sikeresen megúsztuk, de másnap (ami nem sokkal a kései lefekvés után jött el) még várt ránk pár kellemesnek nem mondható feladat:

• A házban van ugyan fűtés, de kicsi a kazán, nagy a légtér, vastag a fal. Idő kell, sok idő, közben fürdeni nem tudunk, a több réteg vastag ruha alatt pedig kellemesen pácolódunk, illatozunk.
• Pár dolog imitt-amott kopott, törött, nem működik, vagy a nyakamba ugrik, ha megnyomom. Első lépésként felhagytam a nyomkodással, de ez csak tüneti kezelés: munkába álltam újonnan vásárol svájci bicskámmal és bimbózó harcikedvemmel.
  • Rögzítettem a leszakadt függönykarnist a konyha bejárati ajtaján.
  • Megoldottam, hogy menjen a fürdőszobai kislámpa.
  • Rögzítettem a leszakadt konyhai lefolyót.
  • Echte magyar virtussal zárat fabrikáltam a konyhába vezető lépcsőre. Ez egy meredek lépcsó, korlát veszi körbe, kisajtóval, de a kisajtó nem zárható, úgyhogy Méreggombóc védelmében rögzítést kellett találnom. Dönci valószínűleg nem bánta szájkosarának konstruktív újrahasznosítását:
    

    (Nem, az ott NEM az, aminek első pillantásra látszik! Egyébként is szégyellje magát, akinek nem szájkosár ugrott be azonnal.)

  • Amit NEM sikerült még megcsinálnom: a konyhai bejárat kilincsét rögzíteni. Így kicsit macerás becsukni az ajtót (behúzás esetén a kilincs kézben marad, az ajtó pedig helyben.)

Míg én így tettem-vettem, Manó talált pár, khm, szőnyeget (akinek ágyterítő ugrik be róla, biztosan téved, de legalábbis ne mondja el a házigazdának). Ezek segítségével a nappali nem csak otthonos kuckóvá, de jóval melegebbé is vált – a legénység immár felfázás nélkül tud a padlón henteregni.

S hogy a hentergést hasznos játékkal is el tudják tölteni, a pár hónappal ezelőtt neten rendelt öntapadós utat és vasutat is lefektettük:

Péntek estére (egy nappal a fűtés beindítása után) már emberinek mondható hőmérséklet támadt, melyet a tiszti kar spontán zuhanyzással ünnepelt meg. A legénység sorsa sanyarú: nekik várniuk kellett a tényleges melegre.

Hétvégére úgy hiszem, szépen belaktuk a házat, kialakult egyfajta napirend. Ebben úgy gondolom, sokat segített a csönd és a ház régies – számunkra meglepő, de meglepően kényelmes – elosztása:

• A legalsó szint a konyha, étkező, ahonnan egy meredek lépcsőn át kijuthatunk a kertbe, onnan pedig a főtérre. (Ha nem lenne lehegesztve a főkapu.)

• A középső szint a nappali. Mivel a település egy meredek hegyoldalban terül el (na jó, a terül kicsit túlzás, ahhoz terület is kellene, mindenesetre szépen fekszik a hegyoldalban), a nappaliból egyenesen az utcára lehet kimenni.

Hogy is van ez? Hiszen a konyhából is a kertbe, utcára lehet menni!

Nos, a ház két egymással párhuzamos utca között épült. A hegyoldal miatt pedig ami egyik utcán a földszint, a másikról nézve emelet.
Mindenesetre a nappaliból még egy erkély is nyílik, pont a konyhakijárat felett.

• A felső szint tényleg felső, két hálószoba, s más semmi. Természetesen erkély itt is van, mely szintén a konyhai kijárat (s egyben a kis kert) felett terül el.

A napi rutin talán a sok lépcsőzés miatt alakult ki oly hamar. Ébredés után, ha már lejöttünk a nappaliba, a fenének van kedve visszamászni... A legénységet a pihenő idejére azonban el tudjuk szeparálni, nincsenek láb alatt. Főzés, táplálkozás vagy nagyobb traccsparti idejére pedig le lehet vonulni a konyhába, ahol kedvünkre ücsöröghetünk, szaladgálhatunk, vagy akár a kertbe is kimehetünk.

Pocak ekkortájt mutatta meg, milyen kettősség tombol egy 4 éves kislányban. Alapesetben cserfes, játékos, majd pillanat alatt feleselő, szemtelen kamasz. Valamelyik este azonban, miután az öccsét letettük, hármasban levonultunk kies (és kissé fagyos) kantinunkba, elfogyasztani jól megérdemelt borunkat. Üldögéltünk az asztalnál, beszélgettünk, bevonva a társalgásba Pocakot is (s persze kivonva őt a borozók népes táborából). A lakás még igencsak fagyos, a tisztikar hangulata is nehezen enged (még csak a bor elején jártunk), ellenben 4 éves lányunk fáradhatatlan energiagombócként mosolygott, mesélt, felnőttes természetességgel csatlakozott be a beszélgetésbe. 

Jópofasága, pozitív hozzáállása egyből jobb kedvre hangolt minket is. Úgy éreztük magunkat, mintha egy kis kocsmában ücsörögnénk.

Manó: mi tetszik neked a legjobban ebben a házban, Pocak?
Pocak: a konyhai lépcső.

Talán említettem már, hogy Dönci kutyánk kissé kelekótya. Én pedig lusta. Roppant mód örültem tehát a kis kertnek, hiszen elég lesz Döncit kicsapni, ő pedig boldogan rohangálva elfoglalja magát fél napig, pisi-kaki-séta letudva.

Na persze... Jelenleg így néz ki Dönci kinti sétája:

• Előcibáljuk a nappali rejtett zugaiból, hogy kézben levihessük a konyhába. (Nagyon fél a lépcsőtől.)
• Megközelítjük a konyhaajtót – Dönci remegve várja.
• Ajtó kinyit, Dönci kilő.
• Ajtó bezár, Dönci megáll.
• Vágyakozva néz befelé időtlen időkig. Pisi-kaki-séta nuku.
• Az időtlen idők lejárta után ajtót nyitunk, Dönci berohan.
• Megközelítjük a konyhaajtót – Dönci remegve várja.
• Ajtó kinyit, Dönci kilő.
• És így tovább, és így tovább...

Aki tud valami megoldást, hogy lehetne egy kutyát rávenni, hogy egyedül elvégezze a dolgát, kérem, jelezze!