Bár az Olaszországban töltött egy hónapunk csodásan telt, van két dolog, aminek ellenére volt jó itt élni.

Amikor megláttam a san valentinói ház hirdetését, egyáltalán nem nyerte el a tetszésem. Az addig megnézett toszkán és szicíliai házakhoz képest kifejezetten ridegnek tűnt fehér falaival, mindenütt csempézett padlóival, nem túl otthonos berendezésével. Amikor pedig elolvastam a róla szóló leírást, abszolút kiesőnek bizonyult.

Rengeteg dolog szólt ellene, figyelembe véve, hogy egy egyévessel, egy négyévessel és egy kutyával készültünk költözni. A város azonban annyira barátságosnak és izgalmasnak tűnt, hogy pár nap gondolkodás után rábólintottunk.

Tudtuk, hogy rengeteg lépcső van a háromemeletes házban. A konyhából felvezető azonban olyan meredek, hogy nem csak Méreggombócot, de a kutyát is karban kell felvinni rajta. Az emeletek közti lépcsőkön kívül ráadásul teljesen spontán módon kisebb-nagyobb lépcsőfokok vannak elrejtve mindenfelé. A konyha közepét például három fok szeli ketté, az erkélyre is egy nagy lépcsőfokon lehet kimenni, és ha felértünk a harmadikra, pár lépés után egy-egy nagy fokon fellépve lehet belépni a hálószobákba. A nappali szélét is egy lépcsőfok választja el a belépőtől, ahonnan két meredek lépcsőn lehet kijutni az utcára. Azt már mondanom sem kell, hogy a konyhai teraszról két lépcsősoron lehet lejutni a kertbe.

Nagy örömünkre Méreggombóc pár hét alatt tökéletesen megtanult lépcsőt mászni, így ahelyett, hogy biztosra tudnánk, hogy ha letesszük egy szobába, akkor ott is marad, már bárhol feltűnhet a házban, beleértve a kandalló belsejét is, hiszen ugyanezzel a technikával oda is könnyedén be tud mászni. És persze bárhonnan le is tud esni, ugyanis lefelé jönni még nem tanult meg.

Gombóc épségét megőrizni tehát jóval nagyobb kihívás, mint otthon, a vádlink viszont egyre formásabb.

Az egyik legnagyobb otthoni problémánk az otthonról végzett munka volt. A nagyszobánk többek közt ebédlő, nappali, dolgozószoba (két főnek), hálószoba és a gyerekek kihelyezett játszószobája is egyben, így néha már fuldokoltunk a helyszűkétől. Az utat tervezve tiszttársam kezét dörzsölgetve, arcán kaján vigyorral ecsetelte, milyen jó is lesz, hogy végre nyugodtan dolgozhatunk, akár két emelet is elválaszthat az aktuális zajforrástól.

Megérkezésünk után pár nappal már világossá vált, hogy ha lehet, itt még nehezebbek a munkanapok, mint otthon. Egyrészt ugye, nincs ovi, de persze ezt tudtuk előre. Másrészt a lépcsősorok kürtőkként vezetik és erősítik fel a hangot, így a harmadikon levő szobában simán hallani lehet, ha valaki a lenti konyhában beszélget. És mivel a hálókban és a konyhában nem lehetnek egyedül a gyerekek, mert Méreggombóc bármikor elindulhat arccal előre a lépcsőn, ezért általában a nappaliban játszanak, annak is a lépcső- és korlátmentes részén. Nekik persze ez nem jelent gondot, hiszen ott szeretnek lenni, ahol mi vagyunk, így viszont gyakorlatilag a dolgozóasztal körüli négy négyzetméteren torlódik mindenki. Tehát sikeresen leszűkítettük az otthoni tizenöt négyzetméteres nappali életterünket négyre.

És hogy ez miért probléma? Nos, Pocak imád énekelni, sokszor beszéd helyett is énekelve mesél, kérdez vagy veszekszik. És teszi ezt néha olyan magas fejhangon és olyan monotonitással, hogy ahhoz képest a táblán sikító kréta csak duruzsoló légyzümmögés. Ilyenkor bizony kemény csatát vív bennünk a gyerek zenei önkifejezését támogató szülő és a hallóidegei életéért küzdő ösztönlény.

Méreggombócban pedig a dzsungel teljes faunája veszett el. Sima kommunikációhoz a rekedt vadkacsa hápogást használja, ha nyugodt vagy eszik, akkor a hörögve szuszogó oroszlán hangján fújtat, veszekedés közben pedig olyan ricsajt csap, hogy egyből az állatkert madárházában érezhetjük magunkat.

Hozzá kellett tehát szoknunk, hogy dolgozóasztalunk körül egy házsártos, krétát nyelt Éjkirálynő civakodik szünet nélkül egy felbőszült állatcsordával.

A fenti nehézségek ellenére már előre sajnáljuk, hogy az utazás hamarosan véget ér, vágjuk a centit, nemsokára elhagyjuk az átmeneti otthonunkat.

A centin az utolsó három nap a visszaút három megállóját jelenti: a tengert, Velencét, és a Pocak szerint otthonunkat jelképező kukásautót. Na, nem mintha egy szemétdombon élnénk: az az otthoni, játék kukáskocsija.