Velencéből Ljubljanába kényelmes autópálya vezet, Autogrillekkel, szemet gyönyörködtető környezettel.

Sajnos ebből nem sokat láttunk, mivel elég hamar ránk sötétedett. Mondtam már, hogy nem szeretek sötétben vezetni? Sokan imádják, mondván, kisebb a forgalom, nyugisabb, lassabb.

Olaszországban ez nem teljesen igaz... A forgalom és a nyüzsi megmaradt, kiegészülve olyan extrákkal, mint reflektorral előzés, töksötétben cammogás. Mindez kitartott kb. a határig – ahol búcsút intettünk a talján tájnak, s belevágtattunk a nagy fekete szlovén semmibe.

A szlovén autópályák sem kényelmetlenek, sűrűn vannak megvilágított pihenőrészek, nincsenek gödrök, jók a sávelválasztók, elvileg tehát egy szavam nem lehet az éjszakai sofőrködés ellen.

Nem is volt mindaddig, amíg le nem zuhant az ég, hogy a kinti sötétet még kellemes özönvízzel is tetézze.

Na mondom, nem gond, Ljubljana nincs messze, azt a másfél-két órát zabszem-szorítva is kibírom.

Ekkor sárga villogók hada és terelőbóják figyelmeztettek, hogy a pálya sajna lezárva, szíveskedjek lefáradni a mezei országútra. A mezei országút sokban hasonlít az itthonihoz, azzal a különbséggel, hogy sokkal jobb minőségű az aszfalt, és szigorúbbak a rendőrök. Annyiban mindkettő hasonlít, hogy:

• kanyargós,
• nincs kivilágítva,
• max 90-el mehetsz, városban 50-el.

Az eredmény? Az elején lassú, megfontolt haladás, folyton 50-re lassítás, és állandó kukkolás, melyik irányba kell menni. Két irányjelző tábla között találomra mentünk, reménykedve, hogy 1) arra van a terelés, 2) a körülöttünk lévő többi autó is Ljubljanába tart.

Amit kifelejtettünk a számításból: a helyismeret. Ami a többi autósnak megvolt, nekünk nem.

Az eredmény? A környező autósok rövid időn belül nagyon messze kerültek – városon belül. Hogy el ne vesszek, gyorsítottam, de megdöbbenve láttam, hogy hiába hajtok 70-el, a többi autós továbbra is távolodik. Vitustáncot járt bennem a szabálytisztelő és az azt leszaró állampolgár: ha rendes leszek, egyedül maradok a töksötétben, esőben, idegen helyen. Ha megpróbálom utolérni a többieket, hogy legalább lássam, merre kell menni, vagy merre kanyarodik az út, a végén megbüntet a rendőr.

Büntessen!

Nem büntetett... De az autókat nem igazán tudtam utolérni, még 90-el sem. Közben az eső még jobban rákezdett, kiértünk városon kívülre, az út úszott a vízben. Nem egyszerűen vizes volt, hanem a pár centis vízréteg alatt volt egy réteg aszfalt. A töksötétben annyira semmit nem láttam, hogy amíg lehetett, a szembejövők reflektorfénye alapján próbáltam megsaccolni, merre kanyarodhat az út. Amikor elfogyott a környékről az összes autó, heurisztikus módszert alkalmaztam, pl: tegyük fel, hogy az út itt jobbra kanyarodik. Ééééés hopp, lőn csoda, tényleg arra ment, nem estünk az árokba. 

Az alábbi kép természetesen nem ekkor készült: nem volt sem idegzetünk, sem elég fényünk, hogy fotókat lőjünk. De azt hiszem, jól mutatja, mit láttam a környezetből:

Túlzás nélkül állíthatom, hogy ennyire még nem féltem. A semmi közepén, ki tudja, merre terelt utakon, vaksötétben, úszómedencére hasonlító sávokban evickéltem a fene tudja, merre, hosszú, nagyon hosszú ideig.

Lassacskán a GPS is magára talált, és lemondott róla, hogy az "első adandó alkalommal fordulj meg" opciót ajánlgassa. Kezdtünk kicsit megnyugodni, hogy legalább eltévedni nem fogunk, elég követni navigátorunk hangját. Már csak arra kellett ügyelnünk, hogy rendőr ne lásson, árokba ne essünk.

Sikerült, persze, hiszen megírtam ezt a posztot. Kihullott a hajam? Nem, hiszen eddig sem nagyon volt. Hasonló okokból bele sem őszültem.

De az is tuti, hogy mire megérkeztünk Ljubljana fényes, széles sugárútjaira, ülve is remegett a térdem, és még sosem vártam ennyire, hogy kiszállhassak.

Szállásunk egy egyszerű vendégház, egy szoba, közös WC és fürdő, közös konyha. Semmi fakszni, de a célnak pont megfelelt. Addigra örültünk, ha szilárd tető és padló van alattunk. A csepergő esőben kipakoltam (megint), kiságyat felállítottam, az útközben vett szendvicseket bőszen befaltuk, majd próbáltunk úgy tenni, mintha az egy légtérben velünk "fekvő" legénység ott sem lenne. Marina Romeában eléggé lefáradtunk az ordibálástól, így a betervezett "vörösboros beszélgetés az erkélyen ülve, háttérben a pineákkal" kútba esett. Hasonló módon hullott kútba a ljubljanai traccsparti is, fél egykor még mindkét beosztott az ágyában ugrált. Igaz, némileg csöndesebben és kulturáltabban, mint előző nap.

Reggel könnyen ment a felkelés – vége a horror-túrának, ráadásul hazafelé megyünk!

Szlovénia azonban nem adta magát annyira könnyen... A tegnapi naphoz képest annyi változott, hogy most világos volt, így jobban láttuk a körülöttünk hömpölygő vizet.

A kamionok által felvert víz úgy terített be minket, mint a Hungaroring vezetéstechnikai pályáján a vízfüggöny: a szépen kivitelezett "párhuzamos elhaladás lassabb gépjármű mellett" című vizsgafeladat kivitelezése úgy zajlott, hogy kivártam, amíg egyenes szakasz jött, beleléptem a gázba, maximumra vettem az ablaktörlőt, és reménykedtem, hogy míg elhaladunk, nem kerül elém semmi, és nem kanyarodik el az út.

Ahogy haladtunk a hegyek felé, úgy csendesedett az eső is. Helyét felváltották a földre szállt felhők, melyek vicces nyúlványokkal bújtak elő földből, légből és alagútból.

Pár eseménytelen félóra és hosszú alagút után végre elértük a határhoz vezető, majd onnan induló egysávos utat. Itt legalább a hegyekből előbúvó felhőkkel nem kellett törődni – lévén arrafelé nincsenek hegyeink. Utaink szerencsére igen, terelés nélkül – csak egy helyen álltunk meg tankolni, enni, inni. (Meglepő módon ugyanott sikerült megállnunk, mint Olaszországba menet.)

Innen pedig már egy menetben végigszáguldottunk egészen Budára, onnan át a nagy hídra, majd a közben alaposan összement lakásunkba.

Itt már csak ki kellett szállni, felmenni, és fáradtan ledőlni a kanapéra.

Ha-ha. Remélem, senki nem hitte el. :)

A megérkezés így zajlott:

• Kitettem a többieket.
• Elautóztam az összes csomaggal egy nagyobb boltba, ami még nyitva volt (hiszen a négynapos ünnep szombat délutánján érkeztünk meg).
• Bevásároltam a legszükségesebb kajaféléket.
• Betömtem a maradék helyre ezeket a csomagokat is, majd haza.
• Manó aktív segítségével X darab fordulóval (ahol X>2) felhordtuk a csomagokat.
• Közben Manó kipakolta, amit tudott, legénységet és kutyát tutujgatott, illetve elindított (majd némi furcsa logikát követve le is állított) egy mosást.
• A felhordás után én kipakoltam, Manó kaját rittyentett.
• Ettünk. Fürdés-mosdás-fektetés.
• NYUGALOM! Nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára... (Azóta sem volt még.) A legénység hamar elcsendesedett, végre normál hangerőn tudtunk beszélgetni.

S a végén kényelmes, meleg szoba (20 fokos is megvolt!), hatalmas alvás.

Ami persze nem annyira igaz, hiszen másnap kora reggel jött a szokásos legénységi ébresztő – amit kizárólag szün- és ünnepnapokra tartogatnak.

De ez már más történet. Lássuk inkább, mi, hogyan és merre csapódott le/be az út után, úgyis mint hogyan értékeljük az utat, vagy mit csinálnánk máshogy.

See you soon!